Nemezis

10

Fogalmam sincs róla meddig ülhettem ott, Shawn nyakába fúrt arccal. Biztos vagyok benne, hogy minimum egy órán keresztül megállás nélkül zokogtam. A végére már zúgott a fejem és hányingerem volt az erős érzelemkitörés miatt.

Shawn türelmesen simogatta a hajam és totál hülyeségeket magyarázott nekem. Amolyan "minden rendben lesz" " csak sírd ki magad, az majd segít" típusú megnyilvánulásai voltak, de igazából működtek. Ott, ahogy szorosan hozzábújva belélegeztem az illatát, hirtelen egyáltalán nem tűnt olyan nagy dolognak az egész.

Elvégre mi történt? Susannah megjelent nálunk, mert beszélni akart velem. Én lehordtam őt, aztán sírni kezdtem. Nem is értettem magam. Egyáltalán minek sírtam? Nem én voltam a hibás. Sőt, ebben a helyzetben én voltam az egyik áldozat, akkor miért én szomorkodtam? Miért én éreztem rosszul magam? Semmi értelme nem volt. Susannahnak kellett volna sírni és nem nekem.

Hüppögve vettem pár mély lélegzetet és próbáltam megnyugodni. Óvatosan megtöröltem a szemeimet és Shawn vállai fölött átnéztem az órára. Aszerint fél hat volt. Sóhajtottam egyet és közelebb fészkeltem magam a fiúhoz. Nem ellenkezett, válaszul csak még szorosabban tartott én pedig a kényelmes, meleg karjai közt elaludtam.

Amikor felébredtem fél kettőt mutatott az óra. Még mindig a ruhámban voltam (ennek kifejezetten örültem) és egy pokróc volt rám terítve. Ahogy felültem az ágyamon hirtelen megfordult velem a szoba.

- Basszus! - morogtam és a fejemhez kaptam a kezem. Elképesztően lüktetett. Lassan felálltam és kinyújtózattam a tagjaimat. A fiókomhoz botorkáltam és előszedtem a rövid pizsamanadrágot meg a trikót, amiben aludni szoktam és átvánszorogtam a fürdőbe, hogy lemossam magamról a tegnapi nap szenvedéseit.

Ahogy megálltam a megnyitott víz előtt egy pillanatra elbizonytalanodtam. A karomnak, sőt az egész testemnek olyan illata volt, mint Shawnnak; a ruháim átvették a parfümjét. Nem akartam lemosni magamról az illatát, biztonságban éreztem magam. Végül a jobbik eszemre hallgattam, amelyik a szememre vette, hogy nem élhetek életem végéig mosdatlanul, így kissé kelletlenül bár, de lezuhanyoztam. A fejfájásom a hűs víz hatására szinte teljesen elmúlt és mire a nedves hajamat szárítgattam a törülközővel már csak tompán lüktetett.

Halk léptekkel közeledtem a konyha felé, nagyon szomjas voltam. Eltűnődtem vajon apu tudott-e arról, hogy Susannah ma jönni készült hozzánk és azért nem volt-e itthon. Nem tudtam megítélni. Egy felől biztos voltam benne, hogy nem tett volna ilyet velem, főleg nem úgy, hogy egyedül voltam a támogatása nélkül. A másik oldalon viszont ott volt az is, hogy úgy gondolta ki kell békülnöm Susannahval, hiszen az anyám.

Nem éreztem annak. Egy anya sosem tett volna ilyet. Egy normális anya, aki törődött a családjával és a jó hírével gátat szabott volna a beteges vágyainak. Elvégre Marcus akkor még kiskorú volt. Bakker még most is kiskorú volt az amerikai törvények szerint. Gyorsan vettem pár mély lélegzetet, hogy megnyugtassam magam és a dühöngés helyett Shawnra gondoltam és arra, amit értem tett.

Töltöttem magamnak egy pohár vizet és egy húzásra megittam.

Vajon miért tette? Nem volt kötelessége segíteni. Elvégre nem voltunk barátok, különösebben nem is kedveltük egymást. Néha csipkelődtünk, de ennyi volt köztünk, semmi más.

Most mégis... ahogy eszembe jutott a közelsége, a testének a melege, az egyenletes lélegzetvételei, az illata... az egész testemet elöntötte a bizsergető forróság.

Nem. Nem érezhettem ilyet. Ő apu egyik páciense volt. Amúgy is csak összezavarodtam. Igen, ez történt. Összezavarodtam. Fáradt voltam és nyűgös, ő pedig ott volt és segített. Amit iránta éreztem az hála volt és nem...nem vonzalom.