Két idegen - Egy lehetetlen szerelem [SZÜNETELVE]

2. Őszintén

- A nevem Lucas. - mondta az előttem álló fiú. -
- Komolyan? - vágtam hirtelen meglepett arcot
- Miért?  Mi van? - kérdezte kicsit megijedve.
- Semmi. - mosolyogtam huncogva - Csak ki akartam próbálni. Valaki azt mondta nem szép a neved de szerintem igen....Mármint nekem tetszik.
- Köszi! - mosolygott el mire én megint zavarba jöttem. - Most te jösz.
- Ezt hogy érted? - komolyodtam el.
- A barátnőd nevét tudom, te is tudod az enyémet, én még mindig nem tudom a tédet. Na...hogy hívnak szépségem? - lépett közelebb hozzám.
- Az én nevem...tudod mit majd meg mondom ha még egyszer találkozunk. - löktem kicsit hátrébb közben kedves huncut mosolyal nézttem rá.
- Ez most komoly? - lepödött meg.
- Igen.
- Na jó és addig hogy szólitcsalak. - kérdezte csalodottan.
- Nem tudom. - lassan az ajtó fele indúltam.
- Most meg hová mész?
- Nem azt mondtad hogy megyünk valahova, Lucas? - mosolyogtam tovább ő meg vissza mosoygott rám aztán kimentünk a plázából.

Kábé egy fél órát gyalógoltunk ami alatt elég sokat beszélgetünk olyan dolgokról amit szeretünk. Megtudtam hogy jóbban szereti a bandákat,  mint a szóló énekeseket. És szerinte a thriller filmek sokkal jóbban,  mint a horrort mert manapság elég gengyére sikerülnek a rémistő filmek. Én inkább csak őt hallgatam, valahogy az volt az érzésem,  hogy nem nagyon komunikál az emberekkel és szüksége van a társalgásra. Hogy beszéljen valakivel, hogy tudja hogy valaki meghallgatja.

- Te nem mondasz semmit magadról? Én eleget meséltem. -  fordúltt felém. - Nem. Mesélj inkább te magadról. - mosolyogtam viszafogottan.
- Miért nem? Nem szeretsz beszélgetni?
- Az embereket nem szokta érdekelni mit mondok, soha nem figyelnek rám mindig kinevettnek. - szómorodtam el.
- Értem! - nézett rám megértöen, látszot rajta hogy tudja miről beszéltem.

Sétáltunk meg kicsit aztán le ültünk egy padra.

- Emlékszel mit mondtam apámról?
- Igen, nagyon sajnálom.
- Semmi baj. Már alig emlékszem rá. Mondhatni már nagy voltam de sokat  volt távól és soha nem tanitott meg semmire azon kivül milyen magányban élni. - kezdett kicsit feldühödni
- Ezt nem egészen értem. - én azt hittem szomorú hogy meghalt az apja de most már nem tudom mire gondoljak.
- Egy nap amikor haza jött épp tévét néztem, ő bement a konyhába és elő vett egy üveg sört. Én utána mentem és megkérdeztem játszik- e velem. Tudod mit mondot? Tudod mit mondot a saját fiának, tudod? - szemeiben fájdalom volt szörnyü volt igy látni őt, fogalmam sem volt mit tudnék mondani neki - " Nem fiam!  Apádnak fontosabb dolga van mint veled játszani,  majd egyszer te is meg tanúlod hogy csak magadra számithstsz. Menny játsz egyedül." Menny játsz egyedül. Soha nem játszot velem. - dühös volt.
- Sajnálom. - mondtam halkan
- Anyámmal se törödött sokat de szerette őt és tudom hogy engem is szetetet de igy volt nevelve. A nagy szüleim is azt tanitották neki hogy lökjön elmindenkit magától. Én nem akarok ilyen lenni! - sosem gondoltam volna hogy egy ilyen jó képü srácot fogok látni sírni, de jelenleg nem érdekelt a sármja mert tudtam hogy őt sem érdekli. Én is mondanom kellet volna valamit. Valamit magamról.
- Soha...nekem soha nem voltak barátaim és a szüleim is távolságtaró emberek voltak és még most is. Egyszer... egyszer. - akadóztam szavaim közzt.
- Nem kell. - nézet rám együtérzően.
- De! - bolintott rám apró mosolyal. - Valakinek el kell mondanom, egyszer beszélnem kell öszintén az érzelmeimről. Mert nem szóktam. Mindig hamar lezárom a beszélgetéseket.... Holly egy fél éve költözött vissza ide miuttán 7 éves kóra ótta Londonban élt. Látta hogy milyen vagyok és segiteni akart, de vajuk be nem tud. Rajtam sajnos nem lehet. - én nem voltam elég erős a könnyekel harcolnni.
- De igen! Mindenkin lehet. - átkaroltt és sorosan mégis gyengéden karjaiban ölelt és ez sutogta a fülembe: Csak te tudsz magadon segiten, úgy hogy magadmögött hagyod a rosszat.

Lassan eltávolottam tőle és könnyes boci szemekkel néztem rá. Igaza volt. Már túl sokat hagytam hogy gyötörjön a múlt, ideje volt változtattnom.