Két idegen - Egy lehetetlen szerelem [SZÜNETELVE]

3. Lucas és Mia

Késő volt amikor haza értem. Be kellett még mennem a patikába gyógyszerért a húgomnak. Ahogy be lépttem az előszobába máris megfogott az erős ital szag. Hát persze anya megint ivott. A kanapén fekütt kezében egy üveg vodka.
Aztán a rövid kis folyosóra pillantottam és ott volt a húgom.

- Lucas! - hallkan súdtogta boldogan hogy megjött a bátja.
- Szia, Hercegnőm! Hogy van a torkod?  - oda mentem hozzá és szobája felé irányitottam.
- Jól vagyok! - mosolygott rám,  mint egy nagy lány a kis 9 éves testvérem. Szegények a legrosszabb. Ő nem is ismerte apát és még anyára sem emlékszik, csak ez az omladék jutott neki. Nem ismeri azt az erős nőt aki még az esőben is foccizott a kisfiával, aki órát hosszat azon töprengett hogy kell kirakni egy puzzlet. Aki egy fagyiért is sorba állt, akinek minden fontos volt. Aki minden nap elmondta menyire szereti a gyerekeit. Az a nő már nem létezik, meghalt. Meghalt apával 7 éve.

- Mi történt itthon? - kérdeztem tőle
- Semmi. - fordúlt el és bebújt az ágyaba.
- Mia! Mi történt? - látszott rajta hogy titkol valamit.
- Csak anyú...jól van? - agódott
- Nincs szívem, nincs. De nem tehetünk még semmit. Egy év múlva gondoskodhatúnk róla hogy segitsenek rajta. - mondtam neki.
- De mért? Mert nem most?  - szomorkodott
- Mert akkor elvisznek téged, én még 17 vagyok egy év múlva emiatt nem kell agódnunk, de ezt már megbeszéltük nem? - próbáltam úgy mondani hogy megértse de ne szomorkodjon.
-  Értem. Szeretlek! - meg puszilta az arcomat aztán behunyta szemeit.
- Alúgy jól hercegnő! -sugtottam halkan és hagytam alúdni.

Bementem a szobámba és bedoptam magam az ágyba. Nem voltam álmos csak kimerült. Egyszerüen nem tudtam elhinni,  hogy körülöttem mért minden ember betteg. Apa mindenkit távol tartott magától, anya alkóholista, a húgom magányos, na és ő? Ő is beteg és még mindig nem tudom mi a neve csak azt hogy sérült, pont mint én. 

~ Két héttel késöbb ~

Már két hét teltt el hogy útojára láttam őt. Már három hete találkoztunk. Muszáj volt oda mennem. Felötözttem és elindultam. Egy rövid fél óra múlva újra ott voltam. Újra ott áltam a kopott búsz megálo padja előtt. Leültem és hallgattam a lágy szél énekét. Néztem az embereket, néztem hogy sétálnak, hogy siettnek, hogy veszekednek, hogy búcsúznak el egymástól, nők, férfiak, gyerekek. Ez csodálatos vagy fura,  csinája még valaki? Törödik még más mással? Töpreng azon valaki vajon milyen lehettet a másik személy napja? Nem hinném. Most mindenki siet és nem néz körül. El halassza az esélyeit,  hogy lásson.

- Szia! - hallottam hirtelen egy ismerős hangot és megfordúltam.
- Szia!