Már nem fáj[13rwff]

●Harmadik●

Hali! Ezt most kivételesen én javítottam magamnak , szóval elnézést kérlek minden helyesírási hiba miatt , amit nem vettem észre.

YuGray

A tollamat rágcsálva feszülten figyeltem a mutatót. Az istenért se akart megmozdulni.
Gyerünk már!
Mondtam már, hogy az iskola egy hatalmas kibaszás? Hát most mondom.
Általában érdekesnek tálálom az irodalom órát, de most borzalmasan untatott és kibaszottul idegesített. A gyomrom már két órája liftezett és folyton izegtem mozogtam. Most is a lábammal doboltam miközben a mozdulatlannak tűnő mutatót figyeltem.
Az igazság az, hogy ideges voltam. Ideges amiatt, hogy ma Cosettel találkozom. Vagyis, hogy korrepetálnom kell fizikából. Tudtam, hogy lefogok égni előtte. És alapjáraton is kínos szituációból még kínosabbat fogok csinálni. Jelen pillanatban azt sem tudtam volna megmondani hány törvénye volt Newtonnak. Mit vállaltam én el?
Lehajtottam a fejem a padra és a gondolataimba merültem. Egy kis idő múlva nagyon lassan a pajzsom, amivel kizártam a hangokat megrepedt és elemi erővel szökött be a résén a megváltás hangja. A csengőre minden diák egyszerre pattant fel és indult kifelé a teremből. A folyosó megtelt a tanulok beszédének hangjával. Sokak a hétvégéjüket tervezgették. Egy házibuli itt egy hétvégi kiruccanás amott. Hogy kizárjam a könnyed társalgásokat a feltettem a fülesem és elindítottam Tony egyik válogatáskazettáját. Az utóbbi időkben nagyon ráfüggtem ezekre a régi sanzon zenénkre és általában egy lépést sem tettem a Tony walkmanje nélkül, amit nagylelkűen rám hagyományozott
Magamba zárkóztam és lassan lépkedni kezdtem a könyvtár irányába.
Amikorra odaértem Cosette már az ajtó előtt ált és... dúdoraszott?. A lány pici terpeszben ált es egy lágy dallamot dúdolt elmélyülten, miközben a mellkasához szorította a tankönyveit. Eddig nem sokszor találkoztunk, de mindig úgy tűnt, a füzeteket és könyveket úgy szorítja magához mintha valami pajzsot.
Mély levegőt vettem és lehúztam a fejemről a fülest, amiben már rég nem szolt semmi és megszólítottam.
- Helló- köszöntöttem egy intés kíséretében. A hangom hallatán megrázkódott és zavartan fordult felém. A kezeivel idegesen gyűrögetni kezdte a ruhája szoknyarészét. Úgy gondoltam attól félt , hogy meghallottam ,amikor magában zenélt. Ez mosolygásra késztetett.
- Szia - nyögte ki végül ő is. Elindultunk a könyvtár ajtaja felé. Az azonban zárva volt és egy nyomtatott papír díszelgett rajta:
Leltár miatt zárva.
- Francba!- morogtam. Cosette tanácstalanul ált mellettem és meredten nézte a felíratott.
- Na, remek- mérgelődött ő is
- Most mi legyen?- néztem rá. Cosette egy hosszú hajtincsét kezdte csavargatni és szorosan összehúzta a szemöldökét. A szájat jobbra - balra húzogatta mintha megrágna minden lehetőséget.
- Elmehetünk hozzánk is. A szobámba nyugodtan lehetünk es ha jól emlékszem nem hagytam semmilyen fehérnemű a padlón - szólalt meg végül. Elkerekedett szemekkel meredtem rá. Cosette látva az arckifejezésemet hátra vetette a fejét és nevetni kezdett.
- Jaj, ne vedd komolyan! Vicceltem. Nincs semmi fehérnemű. Esküszöm. - mondta miközben a kezeivel cserkész esküt produkált.
- Biztos? - húztam fel az egyik szemöldököm.
- Teljesen biztos!- jelentette ki. Halkan elnevettem magam.
- Rendben. Akkor induljunk.
Elindultunk az udvarra ahol megtudtam ,hogy Cosettet reggel még az édesapja elhozta kocsival, de mostanra már nincs fuvarja, vagyis gyalogolni kényszerültünk. A biciklimet magam mellett tolva sétáltunk haza. Kezdetben, kínos csendben, némán meneteltünk egymás mellett majd Cosette hirtelen beszélni kezdett. Arról, hogy mennyire más itt minden, mint náluk. Mesélt a régi iskolájáról és érdeklődött az itteni iskolarendszerről. Nem bántam. Jó volt hallgatni, érdekes volt megismerni a történetét. És az hogy mindezt ilyen fesztelenül osztotta meg velem, boldoggá tett. Cosette közvetlenül és kedvesen viselkedett velem, nem nézett rám ítélkezőn vagy ferde szemmel. Valószínű még nem hallotta hol töltöttem a múlt évet. Kiakartam élvezni, amíg nem tudja meg hogy elmebeteg vagyok. Aztán valószínűleg amint meghallja, minden kapcsolatot megszakít velem, mint mindenki más. A gondolatra összeszorult a gyomrom. Sokáig csak csendesen figyeltem és hallgattam, ahogy beszél majd végül én is megszólaltam.
- Hiányoznak az ottaniak?- kérdeztem rá. A hangjából folyamatosan valami keserédes búskomorság hallatszott ki, amikor a Franciaország béli életéről mesélt.
- Nagyon. - hajtotta le a fejét- Tudod, sok barátom volt ott. Főleg az egyikük... - itt a tekintette itt elhomályosodd és szomorúan az égre nézett.