Váratlan Szerelem (Shawn Mendes fanfiction) /BEFEJEZETT

42.fejezet: Valóban szeretsz még angyalom?

Két hete...két hosszú hete vagyok ide bezárva. Eleinte kezdtem begyogyozni. Látogatási tilalmat is kértem. Haragudtam azért, hogy itt kell lennem. Aztán megbékéltem. De nem tudtam a szemükbe nézni...nem akartam látni a csalódottságot az arcukon. Végül bele törődtem. Terápiákra kell járnom. Általában a dilidokimmal jól elvagyunk. Mindig feldobok valami témát. Ha már másról nem tudunk. Eleinte a jól betanult szövegét nyomatta nekem. Aztán rájött, hogy semmi bajom nincsen. De mégis a pánikrohamaim miatt itt kell lennem. Anya fogalmam sincs egyáltalán el e tud jönni ide. Apával régóta nem beszéltem. Márcsak abban bízok hogy az eltitkolt nagynéném vagy mondjuk egy rokonom felbukkann és aláírná azokat a papírokat. De ennek nagyon kicsi az esélye...úgy egy a millióhoz. Péntek reggel van. A fiúk sorra jönnek be a szobámba. Minden reggel hoznak nekem valami péksütit. És minden reggel megkérdezik hogyan érzem magam. Én pedig minden alkalommal nézek magam elé. Nem tudok mit mondani nekik. Talán azt hogy ramatyul és majd bele halok, hogy elvesztettem a szabadságomat? Hogy ez egy börtön? Minden alkalommal leülnek és próbálnak szóra bírni. Javarészt én közben olvasok. És csak hallgatom őket.

- Elég ebből. - szólalok meg kis idő után.
- Szerintem is. - szólal meg egy hang az ajtótól. Egy hang amit évek óta nem hallottam szemtől szemben. Felpillantok a könyvekből és Dylan néz rám.
- Te mit keresel itt? - nézek rá. Túl sokszor jutott az eszembe a napokban. Nem vagyok benne biztos hogy tényleg őt látom -e.
- Jöttem a kishugomat kivinni ebből a borzadájból.
- Ha jól emlékszem nem vagyok a hugod.
- Na nemár! - néz rám és Dylanre felváltva Sara.
- Nem azt mondtad, hogy nincs bátyád? - nézett rám Cameron
- Sem testvéred. - tette hozzá Aaron.
- Dylan! - fogott vele kezet Shawn - mi folyik itt?
- Dylan Ob'ryan a tesod? Mivan? - kapkodja a tekintetét még mindig Sara
- Nem a tesom. - csukom be a szememet hogy átgondolhassam kicsit a dolgokat.
- De az vagyok. És most írtam alá a papírokat. Úgyhogy szedd össze magadat és gyerünk.
- Ez kész. - nézek rá - Most ki ne találd, hogy hirtelen felbukkansz és úgy tekintesz rám mint a kishugodra! Én nem megyek innen sehova. Megvárom anyut!
- Anyu otthon vár minket. - nézett rám komoly arccal.
- Minket?
- Jól hallottad. Úgy két hét múlva megyek haza. Addig nálam leszel és utána vissza viszlek Londonba.
- Biztos hogy nem. - emelem fel a hangomat. Senki nem ért egy kukkot sem abból amit össze hordunk ezért nem nagyon szólnak bele.
- Cassie édesanyjával megvan beszélve, hogy én figyelek rá. És hogy nálam lakhat.
- Ezzel addig semmi baj nem volt amíg nem keveredett ilyen dolgokba.
- Ezentúl jobban oda figyelünk.
- Kétlem, hogy sikerülne. - néz rá nyugodt arccal Cameronra.

Az orvosom be is jött hogy közölje elmehetek. Én továbbra is az ágyamban fekve néztem ki a fejemből. Semmi pénzért sem mennek el úgy, hogy tudom Dylannek köszönhető. Bosszúsan vágom be magam mögött az ajtót mire Dylan követi Cameronék kocsiját.

- Tudod...a kocsim érző lélek.
- Biztosan a többi száz kocsidról is ezt mondod.

Ahogy beléptem a házba az otthon illata fogadott. Minden tökéletes lett volna...Csak a mögöttem álló Dylan krákogása félbe szakított.

- Kérsz valamit? - kérdezte Cameron.
- Nem, kösz. - mondta mosolyogva
Leültünk a sarokban lévő asztalhoz.
- Szóval. - ült le elém Sara - elmagyarázná valaki miért ül a konyhánkban egy híresség?
- Sara...körülöttünk mindannyian híresek. Ahogy a pasid is. - nézek rá
- Ah tudod, hogy értem. - nevetett fel
- ah. -vettem mély levegőt. - Dylan Anyu volt élettársának a fia.
- Oo szóval te vagy az a Dylan. De miért nem mondtad el, hogy...
- Hogy én vagyok Dylan Ob'ryan? - szakította félbe - egyszerű...Én kiléptem az életéből. Ezért ő is megpróbált úgy tenni mintha nem is léteznék.
- Részben..- álltam fel az asztaltól és cola után keresgéltem.
- Nem részben Cas...- nézett vissza rám. Leraktam a poharam és rosszallóan elé álltam. Felé böktem és ridegen kimondtam a gondolataimat.
- Hagyd abba a mártirkodást. Te mentél el. Te hagytál magamra akkor amikor a legjobban szükségem volt rád. Szerettelek te pedig kiléptél az életemből. Azóta vártam hogy felbukkanj és újra a kishugodnak nevezzél. Meg annak ellenére is hogy egy évvel vagy idősebb. Te hagytál itt...úgyhogy most ne add elő nekem az aggódó báty szerepét. A szüleink külön utakon járnak. Semmi okod nincs hogy itt legyél.
- De van. Mert ha oda figyeltél volna tudnád, hogy apa és anya már jó ideje találkozgatnak. Tudnád hogy mindig is a kishugom voltál. Nem hiába mentem el. - állt fel
- Mivan?
- Jól hallottad.
- Ennek ellenére továbbra is elrejtőztél. Hát csak gratulálni tudok.
- Nem érted. - néz le rám.
- Igazad van tényleg nem!
- Szerintem kicsit nyugodjatok meg. - szól közbe Shawn
- Én nyugodt vagyok. Csak mondjátok meg neki, hogy egy idegennel nem fogok elmenni.
- Ne legyél már ennyire gyerekes!- néz rám Dylan
- Én ugyan nem.
- De..Pontosan azt csinálod mint amikor nem engedtem, hogy elvigye az a seggarc a bálra.
- Már akkor is ezt csináltad. Apáskodtál és irányítottál.
- Megvédtelek. - nézett rám. Es akkor láttam csak meg azt a kis csillogást a szemeiben.
-Figyelj Cassie nem azért...De szerintem lehet jobb lenne ha kicsit tényleg haza mennél. - dörzsölte meg a tarkóját Nash.
- Hogy mi?
- Lehet tényleg jót tenne neked. - mondta Aaron rekedtes hangon.