Váratlan Szerelem (Shawn Mendes fanfiction) /BEFEJEZETT

43.fejezet: Varratok

SOS... Fogalmam sem volt mit kéne csinálnom. Forduljak vissza? Vagy menjek tovább? Lehet csak valami szórakozás amit utolsó pillanatban találtak ki, hogy itt maradjak. Nem..Cam soha nem szórakoznak ilyennel. Vissza kell mennem. Az előttem ácsorgó Dylanre néztem.

- Vissza kell mennem!
- Mi? Azt hittem ezt már megbeszéltük. Nem mehetsz vissza! A reptéren már várni fognak minket.
- Valami történt. És nem állíthatsz még abban, hogy vissza forduljak.
- Nem érdekel, hogy mi történt. Azért vagyok itt, hogy haza vigyelek. - fogta meg a csuklómat.
- Sajnálom Dylan...de azt hiszem már túl késő, hogy a bátyám legyél. - néztem a szemébe és megragadtam a bőröndömet.

Dyalan utánam futott és magához szorított.

- Nem érdekel, hogy duzzogsz. Az sem, hogy mi van közted és Shawn között. Azt tudom, hogy egy kórházból kellett ki hozzalak. A húgom vagy az isten szerelmére. Nem hagyhatom, hogy bármi bajod essen!
- Hallod te amiket beszélsz? - néztem rá - nem vagyok a húgod. A szüleink együtt éltek egy darabig. Semmi több. Aztán kiléptél az életemből. Mikor azt mondtad mindig számíthatok rád. Komolyan ...ott voltál az első csalódásomnál? Ja tényleg...azt tőled kaptam. Ott voltál amikor meg kellett volna, hogy védjél? Nem...akkor ne nevezz a húgodnak! Nekem nem vagy más mint egy ismerős arc. - néztem a szemébe.

Dylan szeme tágra nyílt és végül elengedett. Sarkon fordultam és elmentem. Kifelé menet tárcsáztam Cameront aki pillanatok alatt felvette.

- Cassie azonnal el kell jönnöd a sürgősségi osztályra! - mondta köszönés nélkül.
-Mi történt? - kezdtem zihálni miközben leintettem egy taxist.
- Shawn...csak gyere létszives!
- Mindjárt itt vagyok. - tettem le és beültem a taxiba.

A sofőr látta rajtam, hogy teljesen kétségbe vagyok esve ezért gyorsra vette a tempót. 10 percen belül a kórház előtt voltam. Aaron már kint várt az épület előtt. Segített felvinni a bőröndömet. Mikor bementem az ajtón a látvány ami fogadott teljesen bele égett az emlékezetembe. Shawn feküdt az ágyon. Szemei csukva voltak. Gépekre volt kötve. Arca csupa seb és véraláfutás volt. Az egyik sebből még most is szivárgott a vér. Ahogy megláttam elkapott a sírógörcs. Nem értettem, hogy mi történt.

- Csak egy órája mentem el! - sírtam és mellé léptem. Megérintettem a bal kezét és a könnyeimet próbáltam letörölni.
- Balesete volt. - lépett mellém Sara
- De mégis hogy? - sírtam tovább
- Utánad akart menni. Azt hitte az utolsó pillanatban még oda ér. De egy teherszállító belé ütközött és a kocsijával együtt lecsúszott a vízbe. Az volt a szerencséje, hogy ki tudott jönni időben. Időben megtalálták és most kómában van. - mondta Cameron a padlót nézve.

A paplan szélébe temettem az arcomat és zokogni kezdtem. Nem tudtam elhinni. Nem tudtam elfogadni, hogy ez valóban megtörtént.
- Ne sirj! - ölelt át Sara .- Fel fog ébredni. Hidd el! - nézett rám keserű mosollyal.

Így vissza költöztem Cameronhoz. Az orvosok azt mondták bármelyik pillanatban felébredhet. Minden egyes nap a kórházban voltam. Bíztam benne, hogy hamarosan felébred. A családja is eljött a napokban. Szívszaggató volt látni ahogy Caren az agy mellett zokog és Aliyah is a könnyeivel küzd. Shawn szülei is ott szerettek volna lenni amikor felébred, de pár napon belül vissza kellett utazniuk. Aliyah kérte, hogy maradhasson még. Cam felajánlotta, hogy maradhat de Carenék túlságosan is feltették a lányukat. Ami érthető hiszen a fiúk kómában van. Másfél hét telt el már a baleset óta. Kezdtem feladni a reményt. Dylanről azóta sem hallottam. Anyu szinte óránként hivogatott az első pár napban. Aztán áttért a napi pár hívásra. Egyszer sem vettem fel neki a telefont tegnapig. Akkor is iszonyat nagy cirkusz lett. Azt mondta minden féle képen haza kell mennem Dylannek. Szerda délután van. A délutáni vizit ideje. Megvártam amíg a doki megvizsgálja ugyanúgy mint minden egyes nap. Aztán leültem az ágyra melletti székre és vártam. Gondolkodtam...mindenen. Hiába telt el az a nal óta jelentős idő még mindig csak lézengten abban a házban. Saraval nem nagyon beszélek ahogy a többiekkel sem. Fogalmam sincs, hogy valaha lesz-e olyan erős kötelék közöttünk mint azelőtt. Gondolataiba temetkezve nézek magam elé amikor nyílik az ajtó. Dylan lép be és leül velem szembe.