A múlt dala

Prológus

A fiú reszketve a sarokba hátrált, ahogy meghallotta az ajtó fájdalmas nyikorgását, és látta kirajzolódni a nappaliból beszűrődő halvány fényben megjelenő alakot. A férfi lassan lépett be a szobába, mozdulatai egy áldozatát leső ragadozóra emlékeztették. Tudta, mi fog következni. A félelem remegve kúszott végig az egész testén, lebénította karját és lábát, elszorította a torkát, és ráfagyasztotta szüntelenül hulló könnyeit az arcára. Fogalma sem volt, mikor kezdett el sírni, de arra sem emlékezett, hogy egyszer is abbahagyta volna az elmúlt napokban. Üresnek érezte magát, egy üres testnek, amiben semmi nem maradt, csak az örökös rettegés, és a szűnni nem akaró fájdalom. A férfi egyre közelebb került hozzá. Nem sietett el semmit, lustán, gúnyosan lépdelt felé, és élvezte, ahogy a félelem egyre jobban megsemmisíti a sarokban kuporgó vézna, törékeny alakot. A fiú mindennél jobban szeretett volna eltűnni. A szobából, a világból, a férfi közeléből. Be akarta hunyni a szemeit, el akarta hinni, hogy mire kinyitja őket, mindennek vége van. De nem merte. Nem tehette meg, mert ez volt az ő valósága. Kifejezéstelen tekintettel meredt a férfi arcába, ködös szemeibe, és összerezzent, mikor meghallotta a hangot, ami örökre belevésődött az emlékezetébe. A szavak mélyebb sebeket ütöttek benne, mint a tettek. Nem érezte meg a férfi érintését, a bilincsként köré fonódó ujjakat, és az alkohol szagát sem. Az érzékei már régóta cserben hagyták. Csak a tudata maradt. Tudta, hogy a férfi minden szava igaz. Senki nem fog neki segíteni. Ha kiabál, senki nem fogja meghallani. Egyedül volt. És ez ezerszer jobban fájt neki, mint a testét tarkító foltok és sebek. Nem akart tovább így létezni. A remény elhagyta, de élni akart.