-Celeste!-ugrott rám az öcsém, ébresztés gyanánt, amit nem tartottam túl nagy poénnak, vele ellentétben.
Finoman arrébb löktem és feltápászkodtam az ágyamról. Még mindig túlzottan gyenge voltam.
Amióta megtörtént az eset egyetlen rendes mondatot sem bírtam kinyögni, vagy rendesen viselkedni. És azóta az öcsém folyton próbál jó kedvre deríteni, csak sajnos még nem jött össze neki. De azért örülök, hogy Carlos nem adja fel. Máskor egy ilyen ébresztés után röhögni, majd verekedni kezdtünk volna. De most más idők járnak.
-Figyelj, a kedvedért akár én kicsi pónimos pólóba is mehetek suliba, ha azon nevetnél.-ajánlotta fel.
Kedvesen megpaskoltam az arcát, majd a fejemet rázva kitereltem a szobámból, hogy áttudjak öltözni. A szekrényemet kinyitva nem sokat válogattam a ruhák közt. Kivettem egy szürke leggingset és egy sötét pólót, amiket egyből fel is vettem. Még magamra kaptam a fekete belebújós pulcsimat és bakancsomat aztán már indulhattam is le a konyhába.
-Kislányom! Hogy nézel ki? Tényleg így akarsz suliba menni? Egyáltalán fésülködtél te?-méregetett anyu.
Megrántottam a vállamat, jelezve, hogy leszarom.
Egy hónapja nem voltam suliban. Semmi kedvem nem volt visszamenni. Igaz, a tanárokkal meg van beszélve, hogy hagyjanak békén, akkor sem lesz olyan mint régen. Már nem lesz ott Jason, hogy támogasson.
-Reggelit?-dobott felém apa egy almát.
Természetesen nem kaptam el. Így csak szótlanul a fájó pontot néztem a vállamon, ahol eltalált. Lepillantottam a földre és teljes erőmből belerúgtam az almába, ami hatalmas csattanással vágódott neki az asztalnak. Hátatfordítottam a családomnak, majd az ajtófélfába kezdtem el verni a fejem, hátha felébredek ebből a rémálomból.
-Ez napról-napra rosszabb lesz Robert!-rémült meg anyu.
-Idővel kigyógyul ebből az állapotból. Adjatok neki egy kis időt.-biztosította őket Carlos.
Bárcsak igaza lenne!
-Gyere szépen, hagyd ezt abba! Menjünk iskolába.-rángatott el az öcsém.
Mérhetetlenül büszke vagyok rá, még ha ezt nem is mutatom ki. Tizenöt évesen hatalmas akaraterő és kitartás van benne. Egyszer még meghálálom mindazt, amit értem tett.
Felkaptam a hátamra az ajtó mellől a táskámat és követtem Carlost.
-Sziasztok! Legyen szép napotok!-kiáltottak utánnunk a szüleink, mielőtt kiléptünk volna a bejárati ajtón.
-Akkor buszozzunk.-sóhajtott Carlos és elindult a megálló felé, mire a pólójánál fogva visszarántottam, majd a garázsra mutattam.-Nem, nem és nem Celeste! Nem megyünk motorral!-anyáskodott.
De én mit sem foglalkozva a garázshoz léptem és kinyitottam az ajtaját. Nem szaroztam, kitoltam a motoromat a házunk elé és ráültem. Carlos vette az adást, és rájött, komolyan gondoltam, így ő is így tett.
-Istenem, ne hagyd, hogy bajunk essen!-motyogta, miközben becsukta a garázsajtót.
Fiatal korunk óta motoroztunk, főleg én, úgyhogy biztosabbnak éreztem, ha ezzel megyünk és nem kocsival mivel csak fél éve van jogsim.
Felvettük a sisakjainkat, majd gázt adtunk és már el is tűntünk otthonról. Csak úgy száguldottunk az utakon. Semmi nem érdekelt minket, csak mentünk.
-Ez király volt!-vidult Carlos, mikor odaértünk a sulihoz.
Miután lezártuk a motorokat, feltettem a kapucnimat a fejemre, hogy még véletlenül se ismerjenek fel. Az öcsém egy tapodtat sem mozdult mellőlem, egészen az osztálytermemig kísért.
YOU ARE READING
Celeste
Teen Fiction/befejezett/ Egy lány, aki rossz társaságba keveredett. Egy rosszfiú. Egy betegség. Két elcseszett élet. Egy szerelem.