Húsvirág

#2

Gilgamesh hümmögve nézett szét az apró, egy emberre tervezett lakásban. Mögötte toporgott Enkidu, feszélyezve állt egyik lábáról a másikra, majd egyszer csak megfogta Gil vállát.
–Hé, Gil, ugye ebből nem lesz semmi gondod?– a hangja aggodalmasan csengett, s az újonnan létrejött köteléken át is hasonlót érzett.
–Persze, hogy nem!– mosolygott rá vidáman, s a hálószoba felé kezdte húzni. A szőke isten még mindig fáradtan és sokkoson nézett ki, egész lénye fáradtságtól kongott.–Gyere, a hálószobában majd lepihenhetsz egy kicsit! Vagy először szeretnél lefürdeni?– döntötte félre a fejét a magas nő, egy pillanatra megálltak a küszöb előtt. Enkidu zavartan nevetett egyet, majd megpaskolta Gil fejbúbját.
–Elkísérsz fürdeni?– kérdezte. A király csak felhúzta az orrát, majd megrázta a fejét.
–Dehogy! Még van egy kis elintézni valóm. Szerintem elboldogulsz azzal a fránya csappal, nemde?– pillantott kicsit kétkedve a társára. Amaz lemondó pillantást vetett rá, de végül elindult az apró fürdőbe.
Gilgamesh egy rövid ideig csak nézett maga elé, majd sóhajtva leroskadt az ágyra, elméje mérhetetlen fáradtságtól kongott. Nem tudott a helyzettel mit kezdeni, egyszerűen túl sok ez az egész hirtelen. Az elméje állandóan egy fájdalmas bosszúról suttogott, a teste teljesen más, nem tudja megszokni, hogy újra nő... S a szíve állandóan szúrt, gyakran levegőt se kapott az utóbbi napban. Tudja, hogy nem örök életű, véges az energiája. Egy halálról tud, s rögtön bevillan a Heaven tér, s az állán lecsorgó vér melege, Fury elutasító pillantása... Hát soha nem fogja elfelejteni azt az undorodó szemet? És hiába volt két különböző személy, ország, kor... Újra és újra felidézte Gilgamesh-ben, hogy az az orosz ál-pap, az a nevesincs kuruzsló is ilyen szemeket meresztett rá, mikor nevetve összepréselte ajkaikat, férfiként. De a francba is! Olyan győzelemittas mámor járta át egész lényét, nem lehet érte hibáztatni!
Sziszegve szívta be az állott levegőt, majd az ágyról felpattanva idegesen körözni kezdett a szobában, ahogy eszébe jutott az az apró, s mégis oly pusztító erejű pohárka, mely miatt, annyi korcs ment ölre, hogy, a hullahegyekből előemelkedhessen a Grál. Még hogy a templomosok elrejtették! Ez az egyik legnevetségesebb teória, melyet hosszú élete alatt hallott. Az a maroknyi férfi, gyermek, fiatal és idős... Mind meghalt, csak azért, hogy lehetőséget adjon a kupa manifesztálódására! És ő segített ennek a létrehozásában, ármánykodással és gyilkolási vággyal. Segített mestere –mert a pap előtt egy jóhiszemű nemes volt a mestere– megölésében, majd a sötét, lélektelen tekintetű férfihez csatlakozott. Hogy hogy is hívták? Nem tudja –nem akarja– megmondani senkinek. Csak a monogramja maradt meg: D. C. Talán a vezetékneve valami Chaikova volt... Nem, Chenkova volt annak a korcsnak a neve!
Hirtelen kopogás hangzott az ajtó felől, s Gilgamesht megcsapta a köteléken átrezgő aggodalom. A félfának támaszkodva egy félmeztelen Enkidu állt, komor aranyszín tekintetét a nőre függesztve. A nedves haján vizes törölköző volt terítve, s a dereka köré is azt csavart.
–Ne viccelődj, Gil.
–Tessék– döntötte félre a fejét értetlenül a szőke nő, érezvén a torkát mardosó epét, mely az emlékek miatt gyűlt fel.
–Régen nem voltál ennyire haragvó– fonta össze mellkasa előtt a kezeit En. A király hanyagul megvonta a vállait.
–A halál sok mindent megváltoztat– tette hozzá kissé mentegetőzve.
–Hát persze...– horkant fel a férfi.– Akkor én meg belátom, hogy az a nő mindent megért.
–Tán már bánod azt a három napot s három éjszakát?– vonta fel gúnyosan a szemöldökét a férfi élcelődésére. Enkidu egy pillanatig csak pislog rá, mint borjú az új kapura, majd leesik neki a tantusz, halkan felnevetett.
–Talán– az egykori isten lehuppant a hősök királya mellé, csipkelődve meglökte a vállát.– De most tényleg, mit forgatsz abban a csavaros eszedben?
–Semmi különöset– vonta meg vállát ismét, fejét a másik karjának dönti.– Csak eszembe jutott a tizennyolcadik század...
–Mi olyan dühítő benne?
–D. Chenkova személye.
Enkidu pislogott:–Hogy ki?– hajolt a nő arcába, mire az csak rezignáltan legyintett rá.
–Egy érdekes– habozva beharapta az alsó ajkát, szemei elrévedtek. Hogy jellemezhetné?– ismerős.
Enkidu kétkedve bár, de bólintott neki. Kevés embernek sikerült valaha felbosszantania ilyen hosszú időre a társát, de ennek a különcnek sikerült. Elmerengve végigsimított arcán, ujjai közül mérte végig a bambuló nőt.
–Menj fürdeni!– bökte meg az oldalát, s kissé sürgetően felpiszkálta az ágyról. Amaz csak bólintott, s eltűnt a párától homályos fürdőben.
Enkidu elterült az ágyon, de szinte rögtön sziszegve lendült is vissza, ahogy a feje koppant a vékony, mégis kemény falon. Túl szűkös számára (nemhogy még Gilgamesh és számára!) ez az apró lakosztály szerűség: egyet lép és máris falba ütközik, a plafont simán eléri, ha egy kicsit lábujjhegyre áll, a lámpa pedig élből orrba vágja, ha egy kicsit is a szoba közepe felé lép. Fújtatva pillantott körül, s nem akart barátságosabb lenni a helyiség, hiába szerette volna.
Habár Enkidu nem rendelkezett olyan sok varázserővel, mint Gil, s nem is ismerte a praktikái nagy részét, de a (számára) legszükségesebbet mégis ismerte: a Fény hajójának hívószavát. Az egyszerűség kedvéért inkább égi bárka volt, mint hajó, de oda se neki! Nem is Gil lett volna, ha nem ilyen ripacs. Bár az isten kételkedett benne, hogy a bárkát előrántva ép marad az épület. Így inkább csendben várta a nőt, aki percekkel később, nyúzottan lépett elő a gőzölgő fürdőből, fején egy egyszerű fehér törölközővel igyekezett felszárítani a vizes tincsek tömkelegét. Kérdőn felrántotta szemöldökét, mire En egyszerűen körbe intett.
–Hiába tépelődsz, nem kötöttem annyira össze magunkat!– tartotta fel védekezően a kezeit, majd ő is szétnézett a féltalpnyi szobában. Fújtatva túrt bele nedves tincseibe, ahogy leheveredett az ágy szélére.
–Nem tudod kicsit... izé, nagyobbra bűvölni?– kérdezte reménykedve a férfi. Gilgamesh csak megforgatta szemeit, s csettintett egyet. Rögtön egy ismerős hálószoba körvonalai rajzolódtak ki előttük, napmeleget árasztó kövekből álló falak, az ablak helyén egy, az Eufráteszre néző apró erkély pihent. A falon egyszerű történetet mesélő szőttesek lógtak, a szoba egyik sarkában pedig egy hatalmas ágy állt, amin erdő zöld kelme húzódott, az ébenfa feketéjébe apró betűs ékírással írták bele: Örök védelem a láncok oltalmában. Enkidu elmosolyodott az illúziót látva, s megsimogatta a selymes szőke hajzuhatagot.
–Köszönöm– hunyorgott az egykori királyára, aki csak morózus mosolyt villantott rá.
–Ugyan!– ingatta meg elnézően a fejét, fülbevalója nedves hűvösséggel ütődött orcájához. Az ágy előtti fonott kosárhoz lépett, s kiragadott egy fehér férfi pizsamanadrágot, magának pedig egy egyszerű hálóinget túrt elő. –Ezt vedd fel!–dobta a férfinek a nadrágot.
Enkidu engedelmeskedett, majd gyermeki örömmel vetette rá magát az egykori ágyának élethű másolatára, arcát élvezettel temette bele a selymes tapintású, puha párnába. Gilgamesh csendesen feküdt be mellé, s pár perc múlva mindketten álomtalan álomba zuhantak.