"Kezem magától cselekedett és megfogta az övét. Éreztem, hogy rögtön megfeszül, majd elhúzza a kezét, be a takaró alá. Szemeit a padlóra szegezi, bennem meg ismét ott vannak a kérdőjelek.
- Ki tette ezt veled? - kérdeztem és ekkor jöttem rá, hogy...
Itt is az első rész! Remélem mindenkinek tetszeni fog, aki ide téved majd. :)
♥x♥
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sose szerettem ezt a várost. Nem is szívesen jöttem volna vissza, de azért mégis, itt van a családom. Egyetlen dolog, ami miatt érdemes ebbe a lepratelepre visszajönni.
A házunk úgy néz ki, mint egy megszokott családi ház. Halványszínű festékkel befestett és családias hangulatú kertes ház volt. Hasonlók a mellettünk, előttünk lévő házak is. Ha valaki még nem jött volna rá, lakóparkban élek, ahonnan elég nehéz bárhova is elmenni. Minden messze van tőlünk. A legközelebbi boltig sétálni kéne 1-2 kilómétert, de mivel katona vagyok, ez nekem nem akadály.
A katonaságról: 4 éve vagyok a katonaságnál, és őszintén meg kell, hogy valljam, valamennyire még élvezem is. Most viszont haza küldtek. Nem akartam visszajönni, noha a családomat látni akartam, de nem jó itt.
Felmentem a régi szobámba, ami ugyanúgy állt, mint 4 évvel ezelőtt. Ágyam bevetetlenül, néhány ruhadarabom a földön heverve foglalta a padlót. A poszterek, autókról, lányokról eszembe jutatta a régi kamasz évemet. A mindig kanos kisfiú rossz jegyekkel és csajokkal az oldalán. Azóta sok minden gyökerestül megváltozott. Lábaim közben magától megindultak és Ester szobája felé. Behajtottam az ajtót, és benéztem a rózsaszín szobába. Az ágya bevetve, macikkal és különböző plüssállatokkal volt tele. Íróasztala mindig rendezett volt és még most is az.
Az iskolába ment éppen, mikor történt a tragédia.
Körbe néztem a szobájába és látásom kezdett elhomályosulni, szemem csípni kezdett. 10 éves volt, mikor elütötték. De ráébredtem, hogy gyenge vagyok. Erősnek kell kinézzek, még ha a szívem cafatokra is van tépve. Az anyám nem egyszer próbált öngyilkos lenni, apám meg nem bírta el ezt a terhet. Én voltam az egyetlen biztosíték a szüleim házasságára. Miattam nem váltak el, és kezdték el újra felépíteni a kapcsolatukat. 24 éves vagyok, és ők már mielőtt én megszülettem volna, házasok voltak. Reméltem, hogy a húgom halála után nem lesznek közöttük problémák, azért mégis jó néhány éve együtt vannak.
- Cam! Hol vagy, szívem? - anya szólított, és én rögtön átszaladtam az egyik szobából a másikba.
- Itt vagyok! - állok meg a háta mögött, mire meghallott és egy nagy sóhajjal, ami a szíve mélyéről jött, átölelt. Le kellett hajoljak, hogy körbeölelhesse a vállam. Nem tudom, hogy mit mondjak, hogy anya a kicsi vagy én vagyok nagyon magas.
- Kisfiam. - vette kezei közé az arcomat és vizsgálta, mintha ezer éve nem látott volna. - Még érettebb lettél. És állj már meg a növekedésben! - viccelte el a végét. Vele együtt nevettem, mert jó volt őt azon ritka alkalmakon mosolyogni látni. - Mesélj, hogy vagy? Van már meny jelöltem? - felnevettem. A katonaságban nincsenek női katonák, szóval lánnyal utoljára jó néhány éve nem voltam. Először is teljesen abszurd, hogy katonaként, becsajozzak; kettő, teljesen kizárt, hogy én a mostani családi helyzetemmel találhatnék egy olyan lányt, akinek nem lenne gond ezeket a terheket elcipelnie velem.
