A proud member of Scott's Pack

Chapter 6

-Hogy én vámpír? -rökönyödtem meg.                                                                                                                         

-Igen te! -mondta Mark. -Most pedig táplálkozz! -húzta közelebb az apámat.                                                 

-Nem én ezt nem akarom! Nem akarok ilyen életet élni! -jelentettem ki komolyan.                               

-Én MEGHALTAM!

Néma csönd telepedett a szobára. Mindenki átgondolta, amit mondtam.

-Hidd el, csak először rossz, később mindent meg fogsz szokni. Majd én segítek! -mondta Mark.        

-Nem vudu-mumus, nem kell a segítséged!

Hirtelen erős fájdalom nyilallt az ínyembe. Nem tudtam miért, csak üvölteni bírtam. Scott odalépett hozzám és felhúzta az ajkam.

-Kinőttek a vámpírfogaid!                                                                                                                                                   

-A mik? -ijedtem meg. -Olyan is van?                                                                                                                                

-Chris, gyere! -utasította Mark.                                                                                                                                          

-Enned kell, Alice! Nem fogom hagyni, hogy meghalj ...megint! -mondta apa.                       

Másra nem emlékszem csak a vér vas ízére és a szüntelen éhségre. Nem akartam abbahagyni. Meg akartam ölni a saját apám. Egy szörnyeteg lettem! 

Hetekkel később jobban bírtam, mint gondoltam volna. Nem kellett Marknak megállítania, tudtam mikor elég. Megtanultam megigézni az embereket. Mark szerint gyorsan tanultam és a barátaim szerint is. Maliaval egész jól összebarátkoztam és tökre nem érdekelte, hogy vámpír vagyok(bár ő meg vérpréri szóval). Büszke voltam magamra, hogy nem lett belőlem gyilkos, mint Mark teremtőjéből. Mióta vámpír vagyok sokkal erősebbek az érzéseim. Először Markot ki nem állhattam, az okoskodását és hogy ő mindenhol ott volt, de most úgy érzem megismertem az igazi énjét. Minden idejét arra szánja, hogy belőlem "jó" vámpírt faragjon. Nagyon kitartó velem szemben és teljesen más mint a többi barátom.Talán még szeretem is... vagyis... lehet, hogy szerelmes vagyok!?

Egyik este mielőtt elaludhattam volna, furcsa zajt hallottam az erkélyemről. Óvatosan kinyitottam az ajtót és beleszagoltam a levegőbe.

-Allison! -suttogtam. -Mi a... ?                                                                                                                                                

De hisz most már nem láthatnám őt. Akkor meg mit keres itt?                                                                          

-Jézusom! -ordítottam.

Ott láttam a nővérem holtan a földön. Nem hiszem, hogy ez a "békéje" lenne. Ott volt az én világomban. Nem a halálban.

Odarohantam hozzá de nem mertem megérinteni testét. Még nem alvadt meg a vére, friss volt. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam megharaptam a csuklóm és a szájához emeltem. Szerencsére még pont időben voltam és elkezdte inni a vérem. A szívem hiper sebességgel vert és hiába láttam, hogy jól van nem nyugodtam meg. Mire felébredt, addigra már a szívem kiugrott a helyéről.

-Mi történt? -kérdeztem remegő hangon. Ő csak nézett rám és gyorsan megölelt.                                    

-Nem emlékszem sok mindenre... de gyors és határozott volt... -magyarázta halkan.                           

 -Valószínű egy vámpír volt vagy valami hasonló lény, de miért téged akart megölni?                           

-Mert tudja, hogy csak én tudom a jóslatot. Te is tudnád ha elolvastad volna azt a papírkát, amit a kezedbe nyomtam!

Elvesztettem a fonalat. Valaki visszahozta a testvéremet a halálból majd meg akarta ölni? Vagy ez két külön személy volt? Kik ezek az elmebeteg pszichopaták? Amúgy meg ő tüntette el a fecnit. 

-Te csináltál valamit a papírral! Különben majdnem meghaltál és meg se köszönted, hogy megmentettelek! Én meghaltam... és most már vámpír vagyok! -mondtam szinte alig hallhatóan.

Azt a nézést sosem fogom elfelejteni. Mintha keresztülnézett volna rajtam. Mintha nem ismert volna fel. Majd felállt és csak annyit mondott  "szia" és elment. Ott hagyott egyedül és esélyt sem adott, hogy megmagyarázhassam. Küszködtem a könnyeimmel, de hiába. Akit a legjobban szeretek/szerettem, az töri össze a szívem. Fogtam magam és leugrottam az erkélyről. Futottam és csak futottam nem álltam meg. Majd ezzel életem legrosszabb napja kezdődött el...