Két idegen - Egy lehetetlen szerelem [SZÜNETELVE]

5. Bízom bened

- Szia! - szolitottam meg hangosan.
- Sziaa... - figyelt fel rám csodálkozva.
- Zavarlak? - kérdeztem udvariasan
- Nem, de hogy. - mosolygott rám - Az az igazság hogy igazából abban reménkedtem hogy erre jársz majd.
- Tényleg? - meglepödtem
- Sajnálom, rosszat mondtam? - vette észre mennyire meglepődtem.
- Nem, nyúgi minden rendben. - nyugtattam.

Kis szünet útán újra beszélgetni kezdtünk.

- Jó hogy végre ki sütött a nap. - mondta az égre nézve.
- Most komolyan az idő járásról fogunk beszélni. - mosolyogtam közben.
- Nem, csak meg emlitettem. - nevette el ő is magát mint én. A nagy nevetésből újabb csend született.

- Vivien. - törtem meg a csendet.
- Az ki? - kérdezte
- Én.
- Így hívnak? Vivienek? - kérdezte mosolyogva mintha valami nagyszerű hírt közöltem volna.Rá bólintottam aztán megint kis időre el csendült minden.

- Jelent neked valamit ez a név? - kiváncsiskodtam.
- Nem.- hosszan bámúltt rám mielőtt válaszolt volna.

Láttam rajta hogy nincs valami jól, és a kérdésem is meg viselte. Mintha valami rossz emléket idéztem volna elő.

- Sajnálom! - szégyeltem el magam
- Nincs semmi baj! - próbált le nyúgodni - Szabad vagy?
- Hát...igazából várnak otthon - húztam őssze magam
- Értem. - csalódott volt. - Beszélünk még valamikor?
- Talán van egy órám. - fél mosollyal gondoltam meg magam.
- Remek! Akkor gyere! - múlt el csalódottsága egy pillanat alatt.

Fell ültünk a metróra és kábé egy fél órát útaztunk. Hiába kérdeztem hova megyünk Lucas nem válaszolt csak mosolygott. Miútán végre ki száltunk hosszú sétára indúltunk egy kisebb park felé. Még soha sem jártam itt, de már is nagyon kelemesnek tünt ez a hely.
Gyönyörűen le nyírt kis bokrok. Nevető kis gyerekek akik boldogan játszanak.

-Szomórú hogy pár év múlva ők is rá jönnek milyen igazságtalan ez a világ. Hogy nem minden szép dolog tart éféjlig. - szólalt meg Lucas a kis rohangáló emberekre nézve.

Egyet kellet értenem vele a világ néha kegyetlen és senki nem tudja mi vár rá csak aztán hogy el kezdődött a története. Szómorúan néztem rá.

-Mért hoztál ide? - kérdezem tőle miközben egy padhoz sétálunk.
-Kiváncsi voltam arra hogy még  meg találom e ezt a helyet. Rég voltam utoljára. - sohajtott aztán kicsit mosolygott. - Tudod régebben sokat voltam itt anyámmal .
-Biztos hiányzik, sajnálom. - nagyon meg sajnáltam szegényt.
- Sok minden meg változott azóta, még ez a hely is...Minden. - bánatosan bolintott. Azt sem tudtam mit mondjak neki, fogalmam sincs mit érezhet.
-Na mindegy ez egy szép hely úgy hogy hagyúk a szómorú dolgokat mit szeretsz csinálni? - kérdezte Lucas.
- Sokat szoktam olvasni, meg nyugtat mások történeteit olvasni. - mondtam
- Komolyan? Mostanában a legtöbb lányt nem az olvasás nyugtatja meg. - vigyorgott.
- Hát engem az nem nyugtat meg ami a legtöbb lányt. - mosolyogtam el. - Te mit szeretsz csinálni?- kis nevetés után kérdeztem
- Hát nem igazán jút időm hobbikra, szóval semmit. -csendült el a hangja a mondata végére. - Ja várj, enni imádok, az hobbi? - nevettünk kicsit.

Nem tudom mennyit beszéltünk de nagyon jól esett ez a kis csevegés. És most már tudtuk egymás nevét,már nem voltunk idegenek vagy még is?