Book of Reality (Befejezett)

20. Fejezet

Közkívánatra itt van a következő fejezet. Na, jó ez ate érdemed drága YunSeo-m! Remélem, hogy boldoggá tettelek. >< Mint ahogyazt is, hogy vártátok már a fejezetet. Jó olvasást!    
****

SunHee Pov.:

    Melankolikus hangulatban figyelem a „börtön" ablakán beáramló Hold fényben táncoló porszemeket, hátamat a cellám – ami inkább hasonlít egy faketrechez – oldalához támasztva, kezeim önkéntelen bódulatban babrálják a cella aljára leszórt szalma kis szálait. Hihetetlen, hogy itt ülök egy börtönben, olyan bűnökkel vádolva, amiket el sem követtem és a legabszurdabb az egészben az, hogy nem teszek ellene semmit. Remélem, bejön a számításom. Elvégre veszíteni valóm nincs, ha egy halál közeli élmény ide tudott juttatni, akkor haza is tud vinni innen. Halkat sóhajtva emelem fel a kezem, hogy megmozdítva azt zavarjam meg az előttem ugráló porszemek táncát, elmélyülve nézem azt a káoszt, ami az én lelkem állapotát is tükrözi. Elmélyült bámulásomból egy, az ajkaimra tapasztott kéz rángat ki.

- Nyugodj meg – suttogja a fülembe egy kellemes hang. – Én vagyok az – enged el a kéz, én pedig megnyugodva, boldogan fordulok hátra.
- JongDae! Te mégis mit keresel itt?
- Érted jöttem – közli nemes egyszerűséggel, ami megdobogtatja a szívem, de akárhogy verdes, nem engedhetek neki. Ha életben maradok, ő meghal. Tudni fogják, hogy ő mentett meg, és ha ő meghal, én is vele halok. Akár itt maradok, akár haza jutok.
- Chen - simítok végig az arcán – te is tudod, hogy itt kell maradnom – suttogom.
- Ha maradsz, meghalsz.
- Tudom, de ennek így kell lennie. Ha életben maradok a húgod hal meg, őt meg te követnéd. Hát nem érted, nem bírnálak elveszíteni téged, és HaNeult sem!
- Én pedig téged nem akarlak elveszíteni! – Szól közbe JongDae és nekem könnyek szöknek a szemembe. – Nem halhatsz meg SunHee. Lehet... Van más megoldás – suttogja – kiviszlek innen, megkeressük HaNeult és elmegyünk Hanjanból! – Ragadja meg a kezem kétségbe esetten próbálva meggyőzni és a szívem szakad meg ha rá nézek, de...

*Reality*
Lassan homályosodik a látásom, ahogy a könnyek nem csak a mellettem fekvő, hevesen dobogó szívű lány arcán folynak végig, de az enyémen is. De folytatnom kell! Élnie kell!

SunHee POV

- Nem tehetem – sírom el magam. Haza kell jutnom. – És te sem! Ha te elmész, senki sem állíthatja meg SeungHot. Meg kell dönteni a hatalmát és ha ehhez meg kell halnom, megteszem!
- De – kezdi, de elhallgattatom, mikor hüvelykujjammal végig simítok ajkain.
- Szeretlek – suttogom halkan, majd, most először, én csókolom meg őt. Tudom, hogy ezzel megnehezítem a dolgát. Tudom, hogy fájdítom az így is alig verdeső szívét, és tudom, hogy mazochista vagyok, de tudnia kell, hogy érzek. Tudnia kell, hogy nem miatta, hanem érte teszek és tettem mindent.

*Reality
Tudnod kell, hogy ha nem is láttál én melletted voltam és melletted is maradok, még ha nem is látsz majd!

SunHee POV

- Én is szeretlek – mondja Chen, majd újra csókban forrunk össze. De ez más, mint a többi, Ez egy búcsúcsók, érzem és ő is érzi, ez az utolsó. A csók édes ízét könnyeink sóssága zavarja meg és a levegőhiány vet neki véget.
- Most menj – suttogom elhúzódva tőle. – Nem találhatnak itt.
- Tudom - feleli halkan – SunHee – néz újra a szemembe – Soha nem fogok mást szeretni, csak téged – mondja, majd, mielőtt bármit is mondhatnék, feláll és magamra hagy.
- Én sem – suttogom távolodó alakját nézve, s mikor végül végleg eltűnik a szemem elől, újra a cellámnak támaszkodva kezdem bámulni a kavargó porszemeket. Könnyes szemekkel, sajnálkozva nézem őket. Az életük örök káosz, míg az én lelkem már nyugodt. – Mert legyen bárhogyan – suttogom magam elé – ha holnap meghalok, ha hazajutok, téged foglak szeretni Kim JongDae!
A reggel ugyan úgy ér, mint ahogy a Hold elköszönt tőlem. A cella falának dőlve nézem a hajnali Nap sugarait. Hallgatom a kint serénykedő emberek zajait. Hallom, ahogy megépítik a máglyát és hallom a katonák szavait. Szemeimet behunyva figyelem a kinti eseményeket, majd egyszer csak csend lesz. Megérkezett SeungHo, itt az idő.
Szemeimet kinyitva várom az értem jövő katonákat, akik hamar meg is érkeznek. Kinyitják a ketrecem ajtaját én pedig emelt fővel távozom a börtönömből. Ajkaimat összeszorítva SeungHo szemeibe nézve tűrőm, ahogy a hatalmas facölöphöz kötöznek. Még akkor is őt nézem, mikor hat fáklyás férfi lép mellém. Csak akkor hunyom le a szemeimet, mikor a fáklyák már majdnem lángra lobbantják a máglyát.
- Állj! – Hallom meg a „régens király" hangját és döbbenten kapom rá pillantásomat. – Lee SunHee, megbántad tetteid és fenyegetéseid? – mire én meghökkenve nézek rá. – Hajlandó vagy engedelmeskedni nekem, csakis nekem? – tessék, kérdem magamban, ez kész röhej!
- Soha! – felelem emelt fővel.
- Ez esetben – vigyorodik el – JongDae – szólítja a férfit, akit szeretek. – Lépj elő és nézd végig egy bűnös vezeklését! – Mondja és Chen engedelmeskedik. Lassú léptekkel áll elém és rám emeli üres tekintetét. Erre én sem számítottam. De nincs időm elmélkedni, mert meggyújtják a tüzet. Végig őt nézve állom a hatalmas hőséget, de kezdek aggódni, hogy valami nincs rendben. Viszont mikor a lángok elérik a ruhám alját megszűnik a hő. Megkönnyebbült mosolyra húzódnak ajkaim, de ekkor meghallom Chen hangját: „SunHee ne add fel! Nem halhatsz meg! Szükségem van rád, nem veszíthetlek el!" Döbbenten pillantok a szemben álló férfira, de hiába hallom a hangját, ő meg sem szólal csak megtörten bámul rám. Már éppen megszólalnák, amikor hírtelen valami a sötétségbe ránt.

*Reality
Monoton sípolás hangja üti meg a fülemet, riadtan nézek a monitorra, de az a fránya vonal meg sem mozdul. Ideges nővérek löködnek arrébb, én pedig megtörten hátrálok, imádkozva egyetlen szívdobbanásért.