A Vadász ébredése

Emlékek 2.

A közösségünkben fennállt egyfajta kereskedelem.
Az elve nagyon egyszerű volt. Adj, hogy kaphass. Ha valaki hasznos volt a falu számára azt a falu ellátta. Mindenki megtalálta a maga helyét, az öregembertől, az életerős felnőttön át a fiatal gyerekig. Segítettük egymást, támaszkodtunk a másikra, és támogattuk a másikat ha kellett. Olyan voltunk mint egy nagy család, és ebben a családban apám és én fontos helyet töltöttünk be, hisz főként mi feleltünk a falu faanyag ellátásáért, tüzelőjéért.
Utóbbira a kovácsnak rendszeresen szállítottunk, hisz enélkül nem tudta volna ellátni a saját munkáját.
A kovácsnak ( Alfnak) szánt faanyag szállítmányt általában apám vitte el neki míg én aprófát gyűjtöttem, vagy rönköt hasogattam, de ma arra hivatkozva, hogy valami dolga akadt, elküldött engem.
Örültem, hogy bízik bennem annyira, hogy egy ilyen feladatot rám bízzon, de tartottam is tőle, hisz eddig főként apámmal jártam a faluban, így a jelenléte megvédett azoktól akik előszeretettel piszkáltak, csúfoltak, dobáltak.
Őket először nem értettem és gyakran sírva mentem oda apámhoz, aki megvigasztal, majd ellátta mind a lelki-, mind a fizikai sérüléseimet.
Végül mikor már nagyobb voltam ezt mondta nekem:
"Az emberek, ha valaki különbözik tőlük, vagy jobb náluk, vagy akárcsak egy kicsit gyengébb mint ők, hajlamos arra, hogy bántsák azt az embert evvel támasztva alá azt az téves elképzelésüket, hogy ők jobbak, mint akiket bántanak. Ezt jól jegyezd meg, és azt is, hogy te más vagy mint ők, erősebb, nagyobb és bölcsebb. Ám így a felelősséged is nagyobb, mert te könnyebben teszel kárt bennük mint ők benned. Neked nem szabad elveszítened a fejed mert akkor valaki nagyon pórul jár. Inkább tűrj, majd ráunnak."
Ennek vagy másfél éve,  ám azóta nem is jártam a faluban, mert jobban éreztem magam itthon alig pár száz méterre az erdőtől, amiről oly sok mesét hallottam már.
Még akkor is találtam kibúvót, ha apám hívott, mert valami ház körüli munka mindig akadt. Így megúsztam a többi gyerek, ezek közül is főként Jack gúnyolódásait és köveit.
Most viszont ez lehetetlen volt. Menni kellett.
Míg ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben sétáltam a tűzifával megrakott puttonnyal a hátamon a nyári melegben szépen lassan beértem a házunkat a faluval összekötő úton a faluba. Ahogy egyre közeledtem úgy lassítottam a lépteim.
Tudtam, hogy már messziről felismerhető vagyok, bár még reménykedtem abban, hogy esetleg nem vettek Jackék észre. Ha mégis, akkor vajon volt elég idejük csapdát állítani? Ha elkezdenek dobálni akkor esetleg a puttonyt tudom fedezékként vagy pajzsként használni. Ha botokkal akarnak nekem támadni akkor eltudom tőlük venni és eltörni. Viszont futnom kellene  nem fogok tudni, mert a tüzelő van vagy 15-20 kiló.
Ezen gondolkodtam és latolgattam, mikor a porból egyszer csak egy kötél feszült a lábam előtt ami kibuktatott.
A következő pillanatban már a földhöz is nyekkentem majd kilapulva az eddig hordott terhem súlya alatt.
Kellett egy pillanat amíg sikerült négykézlábra küzdenem magam ám már ekkor láttam hogy gondban vagyok.
Jack állt előttem a maga átlagnál kicsivel magasabb, szálas termetével, gesztenye szín hajával, és majdnem fekete szemével amiben az én fájdalmaim utáni vágyakozás csillogott. Arcán önelégült mosoly terült szét. Kezében furkós bot pihent, akárcsak a mögötte lévő öt-hat gyerek kezében is.
Hát ahogy így elnéztem nagyon rossz világ fog itt valamelyik oldalra köszönteni.
- Nicsak itt egy erdei óriás! Hát ez meg honnan pottyant, akarom bukott ide?- érdeklődött Jack továbbra is önelégült mosollyal az arcán, míg én feltápászkodtam. Ez idő alatt az eddig 6-7 fős csoport 10-12 fősre duzzadt. Mondjuk akik jöttek inkább kíváncsiak voltak mint ellenségesek.
Remek, még nézői is lesznek, hogy ezt elszenvedem és eltűröm.
Vagy vissza is vághatok. Elég erős vagyok hozzá, képes lennék rá.
Ekkor már talpon álltam Jack és a többiek fölé magasodva, akik már másfél éve nem láttak. Amikor pedig kihúztam magam láttam a kölykök szemében a bizonytalanságot. Jack persze nem vette észre hisz háttal volt nekik, így továbbra is gőgősen mosolygott a képembe. Ekkor már kezdtem felhúzni magam és az eddig Jacktől kapott sérelmek fájdalmai kezdtek gyilkos dühbe kikristályosodni. Ám egyenlőre még ennek gátat szabtam. Csak akkor lépem át azt a határt ha Jack is átlépi. Addig is mehet a szócséplés.
- Látom Jack a becsület még mindig nem erős oldalad. Szemtől szembe kiállni a másikkal, egy az egy ellen.- szóltam a tőlem telhető legnyugodtabb, leglazább hangon, mintha az engem körbeálló kölykök csupán idegesítő kis patkányok lennének.
Ezen persze Jack felhúzta magát, persze ezt csupán a szemének a villanása árulkodott és továbbra is a gőg mosolya rejtette valódi érzelmeit. Majd így szólt vissza:
- Ember ellen kiállok párbajra, de te erdei óriás vagy, nem ember. S az órásokról köztudott, hogy veszélyesek, így még ha egy olyan kisebb erdei óriás elintézéséről is van szó mint te, nem lehet az ember elég óvatos, így szükséges egy csapat " óriásverő",hogy lerendezze a dolgot.- fejezte be a monológját.
Na jó ez most fájt. Eléggé az elevenembe talált. Eddig legalább nem vonták kétségbe az emberségem. Viszont ezt persze palástoltam, ahogy a bennem izzó dühöt is. Majd témát váltottam:
- Figyeljetek! Nem akarok bajt. Csak elviszem Alfnak a fát és már itt se vagyok.
- Avval kerested a bajt, hogy idetoldat azt a sötét fejed!!! - üvöltötte magából kikelve ez a szerencsétlen, a többi fiú a háttérben bólogatott, majd a főféreg, Jack fojtatta- De semmi gond mindjárt orvosoljuk mi ezt a gondot! Készülj a verésre óriás! Támadás! - szólt majd a többiekkel előre lendült.
" Átlépte a határt." gondoltam, majd ledobtam a puttonyom, és felkészültem a verekedésre. Ekkor egy fémes hang szólalt meg a fejemben:
-" Besegítsek?"
-"Igen." - vágtam rá.
Ekkor fura dolog történt. Olyan volt mintha lelassult volna az idő. S nem csak ez változott, hanem erősebbnek is éreztem magam, szinte legyőzhetetlennek.
Így már könnyedén nyertem, egyik csatlós a másik után intéztem el, persze úgy hogy ne sérüljenek meg, majd eltörtem a a furkósbotjukat akár egy gallyat. Ezt addig ismételve míg csak Jack maradt. Ez nem telt bele tíz másodpercbe. Ekkor lelassítottunk, hogy az ellenfelünk felfogja, hogy mi történt.
Ekkor Jack körbenézett, és a csatlósait látta a földön fekve, valamijüket épp fájlalva, mellettük a törött bunkójuk.
Jack döbbenettől tágra nyílt szemmel nézett rám, mire én megszólaltam:
- Eddig eltűrtem ezt tőletek, mert még nem voltam elég erős. Viszont most láthatod mi történt.- léptem kartávolságon belülre, majd kitéptem a bunkót az előttem álló féreg kezéből, majd minden különösebb erőfeszítés nélkül eltörtem, mire Jack még jobban megdöbbent, én viszont nem álltam meg itt, megragadtam a grabancát és felemeltem a földről és ezt sziszegtem az arcába a lehető legfenyegetőbb hangon - Ha még egyszer bárkit terrorizálni merészelsz és a fülembe jut, és hidd el a fülembe fog, úgy törlek ketté akár egy gallyat.
Azzal a vettem egy lendületet és eldobtam mint egy kölyök kutyát, ő meg pár bucskázás után talpra kecmergett, majd elszaladt.
Azt követően összeszedtem a törött bunkókat, a puttonyba raktam őket, majd elindultam a falu túlfelére a kovácshoz.
Úgy húsz perc múlva ott is voltam. A portát őrző kutya ismert, így farok csóválva jött elém, mire megvakartam a füle tövét, amit ő egy helyeslő ugatással nyugtázott. Ezután a műhely felé vettem az irányt, ahonnan az üllő, vas és a kalapács édes melódiája hallatszott ki. Még sose hallottam ilyennek.
" Más mi?"- kérdezte a fémes hang, mire megtorpantam a döbbenettől.
- Te meg ki vagy? - kérdeztem hangosan.
"Senki, egyenlőre. " - válaszolt, majd a lábaim maguktól bevittek a műhelybe.
Amint beléptem éreztem, hogy az a fura erő ami eddig bennem lüktetett, eltűnik, ekkor még láttam Alt, ahogy felém kap, hogy elkapjon, ám, hogy sikerült-e neki már nem tudtam meg, hisz addigra a világ elsötétült előttem.

Így utólag visszagondolva akkor használtam először a bennem rejlő Acél arenisz erejét. Persze sajnos nem utoljára.