Az öröklét ára ✔

30.fejezet

Az nyitott ablakon keresztül bámulom a csillagos eget. Már két hónapja nem jártam kint. A két férfiú jóformán fürdeni sem enged egyedül, pedig arra már képes vagyok. A szobában teljesen sötét van, egy fátyolfelhő eltompítja a dagadó Hold fényét. Mögöttem Bonifác szuszog mélyen. Kifáradt a kora tavaszi munkákba. Szinte alig látom egész nap, kint dolgozik Konráddal a kertben és a ház körül. Csak nem sokkal sötétedés előtt jönnek be, esetleg Konrád előbb, hogy főzzön valamit. De olyankor Bonifác mindig hozzám jön először. Sárosan, mocskosan megkérdezi hogy vagyunk, jól érzem-e magam. Megmosakodik, eszik és ledől mellém. Percek múlva már alszik is. Most is, arca a tenyerébe simul, az én fejem a karján pihen, a másik kezével pedig átkarol. Egy pillanatra elveszem a tekintetem az ablakról a hasamon pihenő kezére nézek a sötétben. Szinte csak körvonalakat látok, de érzem minden miliméterét. Halk motoszkálást hallok kintről. Egy erdei állat lehet, mókus, nyúl, esetleg a legközelebbi településről idekódorgott kutya. Niada, az ágy lábánál fekszik, megemeli a fejét, füleit hátracsapja és száját morgásra húzza. Ez nem állat lesz. Azokra már nem így reagálnak. Megnémulok. Az ablak előtt egy fekete árny suhan el. Bonifác karját egyre jobban szorítom, szinte belemarnak a húsába a körmeim, de még mindig nem tudok megszólalni. A sötét alak még kétszer elmegy az ablak előtt, valószínűleg a házat járja körbe. Negyedszerre megáll és benéz az ablakon. Szikrázó szemeit bárhol felismerem. A gyenge holdfényben természetellenesen ragyogó sötét haja tökéletesen keretezi amúgy is sovány arcát. Vigyora álhatatos, kétszínű és fagyos. Vérfagyasztó mosolyát rámvillantja, majd távozik. Amint beleolvad az éjszaka sötétségébe a hangom is visszatér.

- Bonifác - suttogom rekedten. A fiú szinte rögtön felébred és még kómás tekintetével keresi az enyémet. Amint megállapodik a szeme az arcomon, látja, hogy baj van.

- Jára, mi történt? - kérdezi kétségbeesetten.

- Becsuknád az ablakot! - kérem meg remegő hanggal. Húzódna el mellőlem, de a hátamat érő levegő ráébreszt, hogy nem hagyhatom elmenni. Kezét a hasamra szorítom és szerencsére veszi a lapot, mellettem marad.

- Velük van a baj? - kérdez újra, mire én csak némán rázom a fejem és az ablakra mutatok. - Fázol?

- Itt volt - ennyit tudok kinyögni.

- Ki Jára? - faggatózik egyre idegesebben.

- Hella. - erre egy pillanatra megfagy, majd hátrafordul a másik ágyhoz, hogy szóljon Konrádnak. Konrád, mint aki egésze eddig ébren lett volna felpattan az ágyról és becsukja az ablakot. Egyáltalán nem kételkednek abban, amit mondtam. Konrád az íjjáért és a nyilaiért nyúl. A tegezt a hátára veti, int Szirának és Kérának, hogy menjenek vele. Bonifác elhúzódik tőlem és felül az ágyon, hogy Konráddal tartson.

- Te vigyázz Járára! - majd kilép az ajtón. Most legalább nem szó nélkül hagyott itt.

- Előbb-utóbb visszajön. És ha egyszer megtalált, hoz mást is magával. - mondom.

- Ezért kell elmennünk. - látom, hogy komolyan gondolja és igazat kell adnom neki. Hárman könnyebben menekülünk, mint öten. És így még jóval gyorsabban tudunk haladni, mint hónapok múlva.

- De megvárjuk, míg Konrád visszaér! Nélküle nem megyek sehova. - Bonifác arca megértést sugall, de látom benne a csalódottságot. - Ő a családom, az egyetlen ember, akivel kapcsolatban voltam évekig. Felnevelt. Nem hagyom itt.

Vonásai kisimulnak, de így is látom a szemében még, hogy nem teljesen elégedett azzal, ahogy döntöttem. Nem vagyok hajlandó változtatni rajta, ha megyünk, hárman megyünk.
Elkezdi összeszedni a ruhákat, tálakat, fegyvereket, mindent, ami az út során kellhet.