virágok a tüdőmben [bts/knj]

harmincadik virág

harmincadikvirág – otthon

         

Nincs sok kedvem hazatérni.

Őszintén megmondva: tényleg nincs sok kedvem hazatérni, újból Haneul mellé bújni, megnyugtatni, hogy apa itt van, anya csak Hwarinnál, anya majd másnap jön. Nincs kedvem eljátszani a tökéletes családapát. Ugyanígy gondolkodom a negyedik szál cigaretta után, hogy mennyire nincs sok kedvem hazatérni. Az ötödik cigaretta után várok, aztán rájövök, nincs értelme várnom, ha nem jön semmi és senki – valahol ott téblábolok az egyik közeli parknál, fel-alá járkálok, azon gondolkodok, hogyan szedhetem össze az életem széthullt darabjait, azon, hogy hogyan lehetne megmenteni a menthetetlent. Ha már Sarangot nem sikerült magamtól, ha már Sarangot nem sikerült megtartani, nem sikerült méltón elengedni, zaklatás nélkül.

Ha már...

És ebben a pillanatban – mintha valami isteni sugallat lenne az egész – két kar ölel magához, szorosan, a mellkasát egyenesen a hátamnak nyomja. Először gyerekes módon sikítani akarok, de ahogyan a tenyerét az enyémbe illeszti a hátam mögött lévő – mint két elveszett, két egymásnak ítélt puzzle-darabka –, hihetetlen nyugodtság költözik a szívembe. Előbb csak halk szipogás, majd sírás, és én csak ott állok, megkövülten, földbe gyökerezett lábbal, már-már el-elgyengülve ettől az egész széptől, amit nem illene szépnek mondani. Rá akarok kérdezni, hogy mit keres itt. El akarom mondani neki, hogy azt hittem, hogy utál, de ő csak sír – én meg nem akartam tönkretenni ezt az idillt. Illetlenség lett volna.

– Én annyira sajnálom! – fakad ki belőle, egyszer és mindenkorra. – Én csak... én csak... dühös voltam rád. Annyira igazságtalanságnak tartottam az egészet, hogy... hogy féltem és megijedtem és nem akartam, hogy csak pótlék legyek.

Annyi mindent mondanék neki, de csak a kezeimben az övét fogom és remegő sóhajokkal hallgatom és érzem, amint könnyei betemetik a pulcsimat.

– Én csak... szeretlek. És nem akarlak feleslegesen szeretni. Hogy tudom, hogy téged valaki más szeret, vagy te szeretsz mást. És én tényleg annyira szeretlek – és még jobban zokog, elmondhatatlanul. De folytatja, nem fejezi be: – Elvégre az apám lehetnél. Gondolhattam volna erre. Hogy te családapa vagy, hogy van feleséged, meg egy gyereked, és...

Aztán itt hirtelen megfordulok, hogy vele szembe legyek – hogy így öleljem tovább, hogy soha el ne eresszem őt. Kicsit felemelem, hogy a szemeink majdnem egyvonalban legyenek, a szánk, a leheletünk, az illatunk és mindenünk, ő pedig csak keservesen sír, a lábaival pedig egyáltalán nem érinti a zöld pázsitot. Csak szorítom őt, és ő is engem – éppen úgy, hogy tudjuk, nem tudunk betelni a másikkal.

***

– El akartam mondani, tényleg. – Itt egymásra nézünk. A másik kezét fogjuk; nem merem megölelni. És ő se engem. – Ugye, most már elhiszed? – Bólogat. – Sosem tudtam, hogy kezdjek bele. És hidd el, soha nem léptem volna félre...

– Amikor Haewonnal csókolóztál...

– Tényleg csak csókolóztunk. Veled is... féltem, lefeküdni. Mindig is tudtam, hogy ezzel az egésszel nem csak téged, hanem magamat is átverem.

– És a feleséged?

– Ő más tészta. Sarang én... tényleg, esküszömre mondom, nem szeretem őt. Azt a régit, még Haneul születése előtt, még szereti az akkori énem, de nem, úgy értem, nem vagyok belé szerelmes. Nekem most tényleg te jelented a mindent.

Itt elfordítja a fejét, és tudom, hogy egy kicsit meg van sértődve. Hogy fáj neki ez az egész, de én – mit mondhatnék? Hazudjam neki azt, hogy egyáltalán nem is gondolok rá? Azért, mégis csak hozzá köt valami, és ez a valami annyira nem is valami, ha Haneulről van szó.