"Kezem magától cselekedett és megfogta az övét. Éreztem, hogy rögtön megfeszül, majd elhúzza a kezét, be a takaró alá. Szemeit a padlóra szegezi, bennem meg ismét ott vannak a kérdőjelek.
- Ki tette ezt veled? - kérdeztem és ekkor jöttem rá, hogy...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Az ég beborult, tudtuk, hogy ma esni fog. Én már kezembe a meleg kávémmal néztem, ahogy Ester pakol be a táskájába. Hosszú, tű egyenes szőke, selymes haja ráomlott a vállára.
- Kész vagy, hercegnőm? – kérdeztem tőle, mire észrevesz és egy hatalmas mosollyal az arcán felém rohan és átöleli a lábamat. Leteszem az ágya melletti kis polcra a bögrét, és felkapom a karjaimba őt.
- Adok esernyőt, jó? – ő továbbra is mosolygott és bólintott egyet. Leteszem, majd invitálom, hogy jöjjön utánam. Lemegyünk a lépcsőn, az ajtóhoz érve kinyitom azt, de előtte kihúzok egy kicsire összehajtogatható esernyőt az egyik fiókos szekrényből, ami az előtérben található. Megfordítottam Estert, hogy betehessem a táskájába az esernyőt, és visszahúztam rajta a zibzárat. (szerk.: utálom ezt a szót, fogalmam sincs hogyan kell leírni, és még a Word se tudja xD) Arca ragyogott, mosolygott, mint a tejbe tök. Fogalmam sincs, hogy min szokott, de üdítő volt őt mindig mosolyogva látni.
Megölelem és felállok, hogy kinyithassam az ajtót. Dzsekimbe belebújva kísérem ki a kapunk elé, ahonnan elindul sétálva az iskolába. Nincs olyan messze, így teljesen nyugodtan és könnyen el tud jutni odáig. Elmegy az utca végéig, ahol van egy zebra. Mikor menne át integet nekem.
Hirtelen csattanás, és éles dudaszó rontja el ezt az idilli pillanatot. Szemeim kitágulnak és sprintelve futok a kishúgom felé, akit az imént gázolt halálra egy autó.
Gyorsan felülök az ágyban. A lepedőt átizzadtam, hajam vizesen tapad a homlokomhoz a rémálomtól. Két hónapja jöttem haza a katonaságtól. Még rosszabb itthon lenni, mint emlékeztem. Minden egyes éjszaka ez történik.
Mióta ismét szokásos környezetembe élek, újra előjöttek a rémálmok. Minden éjszaka újra kell élnem a borzalmas emléket. A húgom halála senkire se volt jó hatással. Főleg nem rám. Beletúrtam izzadságtól vizes hajamba, kimásztam az ágyból és halkan végig menve a folyósón bementem a fürdőszobába. Melegítő nadrágomat és alsómat ledobtam magamról, majd beálltam a zuhanykabinba. Hidegvizet fröcsköltem az arcomba, hogy visszatérjek a szörnyű álmomból a valóságba. A bökkenő az volt az egészben, hogy az álmom is valóság volt.
Elzártam a csapot, és egy törülközővel a csípőmön a tükör elé igyekeztem. Arcom elnyűtt, államon újra ott ékeskedett a borosta. Végig simítottam rajta a kezemmel, szinte már irritált az arcszőrzetem tapintása. Úgy döntöttem nem borotválom le, hadd szokjak vissza rá. A katonaságban minden más volt, mint kint. Rövid, már-már kopaszok voltunk, mindig mindenbe precízek és kimértek kellett, hogy legyünk. Még a beágyazásnál is, sőt a ruhák elrakásánál is. Mióta visszajöttem be vannak rögzülve ezek a mozdulatok és reggel mindig várom a hangos kiabálást a fülembe, hogy ébredjek fel.
Akármennyire is szörnyűnek vagy nehéznek tűnik a katonaságban szolgálni, nekem hiányzik. Ott is voltak gondjaim, de legalább nem akkorák, amik most vannak, mióta visszajöttem. Talán örökre.
