Túlsúly

1.

Újabb reggel, újabb hétfő, újabb nap az új osztállyal.
Nem akarom.
Még csak 3 hónapja járok velük, de már teljesen lehoztak az életről.
Első nap, mikor megkérdezték, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek én azonnal rávágtam, hogy táncos. Mert már kiskorom óta táncolok és imádom, szinte ez az életem. Persze kinevettek, mert hogy ilyen súllyal nem lehetek táncos. Azóta többször megkapom, hogy az álmom sosem fog valóra válni és, hogy nem is értik miért erőltetem a táncot, ha úgy se fogok semmire menni vele. Ezeket elmesésltem a tánc tanáromnak, Gábornak, aki arra ösztönöz, hogy mutassam meg nekik, hogy igen is jó táncos vagyok, mert szerinte az vagyok. Imádom őt. A legrosszabb napomból is a legjobbat tudja csinálni. Ne értsétek félre nem vagyok belé szerelmes, inkább olyan, mintha a bátyám lenne.

Minden nap mikor végig megyek az iskolai folyosón érzem mindenki tekintetét magamon. Összesúgnak a hátam mögött, kinevetnek és szóval bántanak. Belülről már teljesen üres vagyok. Utálom magam.
A régi sulimban annyira jól éreztem magam. Mindenki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Mondjuk most így visszagondonlva lehet csak féltek a testvéremtől, Bencétől. Ő mindig is végony és magas volt, velem ellentétben, rajtam mindig is volt súlyfelesleg és sosem tartoztam a magasok közé. Gyönyörű kék szemei vannak és szőke haja. Persze ez megint ellentét köztünk, nekem szokványos barna szemem van, sötét barna hajjal. Semmi különleges... Bence mára már izmos és intelligens. De sajnos elhagyta az országot munka ügy miatt. Olaszországban lakik az unokatestvérünkkel, Eszterrel. Nagyon ritkán látogat haza és piszkosul hiányzik.

Az osztályban 35-en vagyunk. Közülük egyik sem a barátom. Sőt még senkivel nem beszélgettem úgy igazán. Az egész iskolából csak egy lány szól hozzám. Alexandra a neve. Hosszú vörös haja van illetve kék szeme, ez nagyon ritka. Szép arca, hosszú lába és jó alakja van. Hozzám képest tökéletes. Szerintem csak azért beszél velem néha, mert nem messze lakik tőlünk és még régen a nővére Bencével járt.

- Nézz már a lábad elé te dagadt disznó! - förmedt rám egy felsőbb éves, mikor véletlenül neki mentem a folyosón.
- Bocsánat. - mentem tovább lehajtott fejjel, de ahogy léptem egyett már a földön találtam magam.
- Mi van nem látsz a zsírpárnáidtól?! - és erre kitőrt mindenkiből a nevetés.
Talpra álltam, majd elkezdtem futni a kijárat felé, egyenesen haza. Még lett volna egy órám, de nem érdekel. Nem bírtam ott lenni. Annyira rosszul érzem magam abban a közérzetben.

Nem kapok levegőt, szédülök.

Berohantam sírva a házba, át a nappalin majd be a szobámba, itt végre egyedül lehetek.
Szomorúság helyett dühöt érzek.
- Rohadj meg!!!! - üvöltöm, de nem tudom, hogy ez most nekik vagy magamnak szól inkább.
Az asztalomhoz lépek, felveszem a körzőmet asztalomról és erősen végighúzom bőrömön. Az a pillanatnyi fájdalom elnyomja azt, ami miatt könnyek csordulnak végig arcomon. Vérem látványától megnyukszom.
- Ez is én vagyok. - suttogom és végighúzom ujjam a seben.
Újabb vágás. Ez már nem is fáj. Ez jó érzés. Végre valami, amitől nem gyengülök, hanem inkább erősebbnek érzem magam. Ezt ki tudom hozni magamból könnyedén.
De csak ezt? Miért? Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Mért nem tudok olyan lenni, mint a normális korombeliek!? Miért vagyok ilyen?  Ilyen senki!
Egy újabb karcolás dühből, ami megint jó. Fáj és ez tetszik. Ez jó.
Végre visszaadhatom magamnak, amit érdemlek.
Aztán eszembe jut, hogy hagyjam abba, mert észre veszik. Így rátértem a combomra. Megkarcolom és a vér megint kibuggyan. Még egy karcolás és még egy és még egy...
Már nem is sírok, már nem is fáj.