Sikíts! [ls au]

h á r o m

"Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szép hely van tőlünk száz méterre." sóhajt Louis. Most egy kis tavacskába nyúló stégen ülnek, és a cipőtől megszabadított lábaikat lógatják a vízbe. Harry gondolkodik, aztán háradől, és a könyökén támaszkodva figyeli Louis-t.

"Mióta laksz itt?" kérdezi aztán.

"Nem tudom pontosan. Pár éve, azt hiszem." válaszol, aztán követi Harry mozdulatait, és hátra dől.

"Tudod..." a göndör nem tudja hol kezdje. "Valamit félbehagytunk." túl kíváncsi. "Tulajdonképpen miért is zársz el magadtól?"

"Most elzárlak?" fordul a zöld szemű felé.

"Most nem, de-"

Louis közbevág "Mi lenne, ha megállapodnánk valamiben?" a hangneme kedves, pedig hevesen magyaráz. "Te nem kérdezel, én nem zárkózom el. Oké?"

"Oké." érkezik a fojtott válasz. A zöld szemű nagyot sóhajt, majd az égre vezeti a tekintetét, és elgondolkodik. "Vicces, de mostanában utálom a csendet." kuncog fel halkan.

Louis elmosolyodik, és Harry felé fordul. Féloldalasan fekszik, és jobb keze a feje alatt van, így bámulja a göndört, aki szintén mozogni kezd, és most egymással szemben fekszenek a kis stégen, és minden olyan gyönyörű, ráadásul a nap olyan fényesen süt, de nincs meleg... Harry elcsodálkozik, milyen gyönyörű is Louis.

"Valóban? Akkor beszélgessünk." mosolyog rá Louis. Harry halkan sóhajt, mert meg akarja érinteni őt... hiszen olyan pici, a rövid karja, és a lábai, olyan kicsik, és olyan elragadó, és Harry legszívesebben csak csodálná egész nap, vagy a karjaiba venné őt. "Lenne kedved megint 'mi lenne ha'-t játszani?" szakítja meg gondolatmenetét a kék szemű.

"Mi lenne ha... hát nem tudom." töpreng. "Inkább mesélj nekem az egyetemről."

Louis bólint, és közben arra gondol, hogy mikor is engedte magához ilyen közel Harry-t. "Hát, néha szívás." kuncog. A göndör is mosolyog, és hevesen bólogat, hogy érti. "Sokan járnak oda, ahova én, ezért nem jut annyi figyelem egy hallgatóra mint kéne. Az előadások izgalmasak, de a vizsgákat utálom." sóhajt mélyet. "Te, nem vagy éhes?"

Harry gyomra megkordul a kaja gondolatára. "De, azt hiszem." felel. Annyi kérdés van benne, de egyet sem tesz fel, hisz Louis nyíltan megkérte rá... és nagyon nem akarja elveszíteni az alacsony fiút.

"Ha van kedved, bejöhetnél hozzánk, csinálhatunk szendvicseket, vagy ilyesmi." ül fel Louis, Harry pedig követi a mozdulatait, és lassan mindketten feltápászkodnak.

"Van majonézetek?" szökik ki a göndörből.

"Szerintem igen. Miért?"

"Csak mert isteni majonézes szendvicset tudok csinálni." büszkélkedik.

"Na és főzni is ilyen jól tudsz?" a vékony ajkak mosolyra görbülnek, ahogy elképzeli Harryt egy konyhában sündörögni valamiféle rózsaszín konyharuhában, zenét hallgatva, és közben még dúdolgatna, netalán táncikálna is. Észrevehetetlenül megrázza a fejét, hogy elhesegesse a gondolatot, majd újra a göndörre figyel.

"Imádok főzni!" csillannak meg a szemei.

"Micsoda szerencse! Én képtelen vagyok rá." nevet fel, a szemei csillognak. Harry nem tudhatja, de Louis-nak végigcikázik egy gondolat a fejében, ami helytelen, de mégis olyan tisztának és szépnek tűnik, hogy képtelen elfeledni. Pont hozzám illik, kiegészítene.

Nevetve hagyják el a fadeszkákból összerakott stéget, majd egymást lökdösve haladnak az úton Louisék felé, pont, mint a gyerekek. Harry még egyszer visszanéz a hely felé, és akkor eldönti magában, hogy nagyon sokszor fog még idejönni. De ha idejön, akkor majd magával rángatja Louist is.