Korholhatom az éveket mik reám festettek ezeregy nevet,
Vagy áldhatom ezért az eget,
Amiért mindannyian elneveztetek.
Voltam már szájakból kedves kis dallam, gyermekként magam mindenhatónak valltam.
Anyám szájából volt legkedvesebb a kincsem,
Ahhoz a névhez mindig hazatértem.
Becéztetek ahogy éreztetek,
Ahogy a pillanat adta.
Szerettem, hogy élveztétek.
Határt ebben sosem szabtam.
Néha én is új értelmet nyertem,
Új névvel újjászülethettem.
Néhányak ajkáról kellemes vigaszként gyúlt fel a nevem,
S emlékszem volt aki mércének használta.
Másoknak megjegyezhetetlen lettem, idegen.
S volt aki adott egyet, azt is viccnek szánta.
Régen egy fiútól oly édeset kaptam
Az idő elmosta, ahogy őt is,
Elvitte azt a nevem belőlem,
S elveszett egy darab bennem is.
Magamat sokszor bolondnak hívtam,
Hibáztam, okultam, nehezen bíztam.
De jöttél es nem becéztél,
Nevemre kicsinyitőt nem helyeztél,
Tisztán hallom meg ahogy kimondtad,
Amit a személyim temet,
S mosolyoddal a napom bearanyoztad,
Azt mondtad: Gyönyörű a neved!
S te szádból volt a legszebb,
Ahogy ajkaddal formáltad.
Ahogy nevembe burkolóztál,
Takaróként használtad.
S azóta is várom,
Miket szaggat ki rám az élet,
Melyik ember lesz idegenből ismerős,
S ha megismer milyen névvel illet.
