Miután elmentél(BEFEJEZETT) ( Javítás Alatt )

2.

"Cine iubește cu adevărat nu uita niciodată."

Amikor elláttam a lábad csak mosolyogtál. Úgy mosolyogtál, mintha legalábbis az életed mentettem volna meg. Ami így visszagondolva lehet, hogy igaz is. Átható tekinteted, amivel engem pásztáztál szinte lyukat égetett bennem. NEM SZABAD!
Ezt mondogattam magamban, hiszen te a páciensem voltál. Amikor végeztünk a te smaragd szemeid megtalálták az én kékjeim, és csak néztük egymás szemét, úgy, mintha ezáltal a lelkünket tártuk volna fel egymás előtt. Emlékszel? Biztosan.
De neked ez már mindegy igaz? Becsaptál édesem. Átvertél. Elhagytál.
Amikor kiléptél a rendelő ajtaján biztos voltam benne, hogy soha többet nem láthatom azokat a pici smaragdzöld szemeid. Csalódott voltam. Úgy éreztem magam, mint egy gyermek, akitől elveszik a játékát.
Teltek a napok, a hetek, de az elmém még mindig őrizgette a szemeid emlékét. Valahogy nem bírtam kiverni a fejemből a szemeid átható pillantását. Hogy szerelmes lettem? Nem édesem. Akkor még nem. Csak a szemeid rögzültek az elmémbe. Mondhatni a szemeidbe lettem szerelmes, és nem beléd. De ezek után egyre kevesebbet gondoltam a szemeidre. A munkámnak szenteltem a figyelmem. Egészen beleéltem magam, átéreztem a betegek fájdalmát, és az ők problémáit előbbre helyeztem a sajátomnál. Egészen addig a napig.