Specials

~Attack

~Támadás

Újra megtámadtak minket. Megtalálták az erődünket, ahol mindannyian elbújtunk előlük. Nem mind vagyunk kiképezve az önvédelemre így vannak, akik nem képesek megvédeni magukat, s nekünk kell ügyelnünk rájuk is. Ilyen a barátom és a kishúga is. Igaz nemrég kerültek ide hozzánk, s idejük sem volt felkészülni. Will próbálkozott, de nem kapott elég időt. Túl hamar támadtak így koránt sem ért véget kiképzése. Ezért kértem meg, hogy húzódjon fedezékbe a húgával együtt, ami a templom volt. A saját kezünkkel épített kis városunk legbiztonságosabb és legjobban védett pontja a templom volt. Oda nem tudnak bejutni a felnőttek. Nem eshet bajuk. Hajam lófarokba kötöttem, majd rohantam társam után. Fegyver a kezembe. Tudom, rémisztő lehet. De nekem nem az. Engem adrenalinnal tölt fel ez az egész helyzet. A térre sietek, ahol 3 velem egy idős srácot találok. Oh komolyan?! Pont ők?! Ők a hitetlenek. Nem hiszik el azt, amik, és amik mi vagyunk. Nem hiszik el, hogy különleges erőkkel bírnak, s legfőképpen nem hiszik el azt, h erősebb vagyok náluk. Ezért persze nem is hallgatnak rám. Ez ellen most tennem kell!
- Menjetek a templomba! Veszélyes itt lennetek! Bármikor megtalálhatnak a felnőttek!- szólok rájuk
- Na persze. Még mindig vezetőnek képzeled magad?- nevet gúnyosan egyikük
Na jó! Nem hagytatok más választást! Elkaptam a nagyszájút, s közre fogtam nyakát karommal. Kapálózni kezdett, de nem ért vele semmit, ugyan is jóval erősebb vagyok nála, csak ezt nem képes felfogni.
-30 mp-be telik, míg valaki végleg megfullad.
Míg a nagyszájú kapálózott én számoltam.
- 22...23...24...25..26...27...és elengedtem.
Köhögve rogyott térdre majd felnézett rám.
- Irány a templom!- szóltam rájuk indulatosan, s már nem haboztak.
Lövések dördültek, mire felkaptam fejem. A hangok irányába futottam. Egy terepjáró mögül léptem volna ki, de katonák jöttek velem szembe. Felnőtt katonák! Visszaléptem, s meghúztam magam, míg elmennek mellettem. Szabad utat kapva indulok tovább a lövések irányába. Városunkban elég bonyolult utcák, s a föld alatt lakható házak, alagútrendszerek vannak. A lövés a kerítéstől jött. Szaladok arra, de hirtelen összeakadnak lábaim, s a földre esem. Arcom poros lesz, s ég, de mit sem törődök vele. Nem kaphatnak el! Hátrafordulok, s megpillantom egykori társunkat. Egy áruló! Sosem bírta megemészteni, hogy én parancsolok. Nem én akartam így, de engem választottak vezetőjüknek. Én voltam az a személy, akiben feltétel nélkül megbíztak. De ő ezt nem tudta elfogadni, ezért megszökött tőlünk, s gondolom ő árulta el rejtekhelyünket is. A srác egy percig sem habozott, egyből nekem rontott, s ökölbe szorított keze lendült felém, de földön fekve arrébb gurultam így a kavicsos talajt érte ütése. Csizmámból előkapva kiskésem gyorsan szétvágtam csapdáját, mi lábam mozgását akadályozta. Így már egyenrangú ellenfelek lehetünk. De nem! Nincs időm ilyennel szórakozni. Máshol van rám szükség. Nem vesztegethetek egy percet sem rá! Kigondolni sem volt időm, mert újra támadott, s mélázásom miatt találatot ért ütése arcomon, mi fel is repedt ennek eredménye ként. Nem törődtem sérülésemmel. Térdem megemelve találtam el gyengepontját minek következtében oldalra dőlt így felkelhettem a földről.
- Főnök!- szólt egy jó barát hangja
Hátra nézve pillantom meg egy jól kiképzett cimborámat. Hozzám sietett látván, hogy nem vagyok egyedül.
- Főnök, te vérzel. - állapítja meg
- Nem számít. - törlöm le kezemmel a vért - Tiéd. - mutatok, az árulóra
Társam csak bólint, majd én folytatom utam. Lejutok a földalatti erődrendszerünkbe, s egyből egy csapat kisgyerek jön velem szembe. Hátuknál egy felnőttel, ki sebesen üldözi őket. Jaj ne! Lejutottak! Mutatom az irányt a kicsiknek, majd a felnőtt útját állom. Fegyvert ránt, s el is süti, de szerencsémre gyorsabb vagyok így kitérek lövése elől. Mögöttem valaki felnyög, kínjában majd a földre hull. Egy másodpercnyi pillantást vetek rá. Á egy sokkoló pisztoly. Még jó, hogy gyorsabb voltam, s nem engem, hanem saját társát lőtte le. Meg is érdemli! Ismét felém tartja, de elkapom, a fegyvert majd felemelve bepördülök neki háttal, hogy ne felém forduljon a fegyver, s azt gondolta nyert ügye van, mert így mindkét karjával közre tudott fogni, de koránt sem. Egyik könyököm találkozik gyomrával, minek hatására összegörnyed, majd következő ütésem karhajlatát éri meggyengítve szorítását is, s kezembe kerül a fegyver. Azonban nem gondoltam át rendesen. Másik karja szorosan csípőm köré fonódik, s nem ereszt. Kockáztatnom kell! Nem tudom, hogy vajon engem is sokkol-e a fegyver, ha meglövöm, de meg kell óvnom a gyerekeket így vállalom a veszélyt! Kibiztosítom az eszközt majd egyenesen a kezéhez nyomom, s meghúzom a ravaszt. Rángatózva esik hátra magával húzva engem, de szerencsére én nem érzek semmit így megúszom. A földre esünk, de keze már is elenged. Ebben a pillanatban fordul be a kanyarból egy újabb sokkoló fegyveres rendőr, de én éberebb vagyok, s egy másodperc töredéke alatt biztosítom ki újra a pisztolyt és sütöm el. Felpattanok a földről, majd arra tartok ahonnan érkezetek. Csak a rémült kicsiket találom ott. Remegnek mind, s nem tudják, merre menjenek. Letérdelek eléjük, szemügyre véve őket, hogy nem esett-e bajuk, de szerencsére nem.
- Gyertek utánam. - szólok nekik kedvesen
Elindulok, s ők hűségesen követnek. Egyikük félve, de megfogja kezemet. Lepillantok rá, s összeszorul a szívem. Mintha magamat látnám. Ölbe kapom, s mindannyian szaladunk a templom felé, nehogy egy felnőtt is a nyomunkba eredjen. Sikerül eljuttatnom őket épségben a templomba, ahol a többi védtelen is van. Leteszem a kicsit, majd kimerültségemben térdre rogyok a bejáratnál, s szusszanok egy kicsit. Hajam arcomba omlik, eddig tartott a hajgumi. De én nem adom fel most! Csak kell egy kis pihenés. Karjaim remegnek.
- Ella. - hallom Will kétségbeesett hangát
Mire felpillantok, már előttem térdel, s ijedten fürkészi arcom.
- Hisz te vérzel. - simít végig sebemen
Felszisszenek, s elhúzom arcom, majd megrázom fejem, hogy nem számít.
- Ti jól vagytok? Nem esett baja senkinek?- kérdezem még mindig levegőért kapkodva
- Semmi bajunk, ellenben veled. Maradj itt, most már nincs gond. Ide nem jutnak be. - ölel magához szorosan
Nem is eshetne jobban most az ölelése. Erőst ad, s még több motivációt a folytatáshoz. Nem hagyhatom, hogy baja essen, hogy bárkinek is baja essen. Én kezdtem el a háborút a felnőttekkel szemben, s én is fejezem be! Tudom, mit kell tennem!
- Mennem kell!- bontakozom ki ökleléséből feltápászkodva
- Ne menj! Vége van!- szorítja kezemet
- Nem Will! Nincs vége. Nem is lesz vége, míg mindenkit el nem kap. - mondom erélyes hangon
- Míg téged el nem kap. - mondja halkan
- Igen! Míg engem el nem kap!- ismétlem szavait. - Vigyázz a többiekre. - intézem felé szavaim arcát megsimítva majd indulnék, de vissza húz
- Veled megyek!- mondja határozottan
MI?! NEM! Nem jöhet velem, nem elég képzett. Még megsérül. Nem bírnám ki ha baja esne miattam! Nem hagyhatom, hogy velem jöjjön! Itt kell maradnia! Biztonságban!
- Nem Will! Nem jöhetsz! Nem hagyom, hogy bajod essen! - simítok végig arcán
- Ahogy én sem. - fogja közre tenyereivel arcom
- Kérlek, maradj! Itt van rád szükség, a kishúgodnak élve van rád szüksége, ahogy nekem is. - motyogom könnyes szemekkel
- Szeretlek!- csókol meg hosszasan, s érzem könnyeit arcomon, mi engem is elgyengít.
De nem engedhetem, hogy utat adjak most érzéseimnek. Nem lehetek gyenge, ha az élettel kerülök szembe!
- Én is szeretlek. - engedem el kezét, majd indulnék, de ismét megállít
- Várj! Mit akarsz tenni? -kérdezi
- Azt, amit már rég meg kellett volna! Megölöm a vezetőjüket!- indulok el
Még hallom, hogy utánam szól „Légy óvatos Kicsim" majd csak a templom ajtajának záródása az egyetlen zajforrás a környéken.