Specials

~Prison

~Börtön

Közülünkpár embert elkaptak. Ki kell szabadítanom őket, s egyúttal már végzek avezetőjükkel is! Csak akkor lesz vége ennek, ha megteszem! Rég meg kellettvolna már tenni! Fegyvertartómba helyezem a sokkoló pisztoly, majd a felnőttekegyik terepjárójára felkapaszkodva tartok velük észrevétlenül egészen azerődjükig. Meg áll az autó én pedig bemászom a gépjármű aljához, sfelkapaszkodom rá, hogy véletlenül, se vegyenek észre, majd mikor már ténylegesenelmennek, előmászom. A terepjáró hátuljának támaszkodva ülök a földön, skapkodom a levegőt. Az égre nézek, s megpillantok egy szimbólumot. Nem akármilyen szimbólumot. Ez a különlegesek, vagy is a mi generációink jelképe. Avezetők jelképe, s ugyan ilyen anyajeggyel rendelkezem én is, mint az elődöm.Egy furcsa virág, s rajta miden szirom egy-egy vezért ábrázol, de valahogy azén szirmom csak egy fél. Csak egy fél szirom. De miért? És miért pont én vagyoka vezér? Ki vagyok én egyáltalán? Léptekés hangos szavak térítenek magamhoz! Azonban későn eszmélek fel. Két oldalróllepnek meg a felnőtt harcosok, s mivel ők sem számítanak senkire így van annyiidőm, hogy felpattanjak, s futásnak eredjek. Elrontottam! Nem mértem fel aterepet jól, s nem tudtam hová menekülni... túl sokan voltak... körbe vettek... selkaptak. Erősenküzdök ellenük, de hatástalan. Kimerültem. Nem vagyok képes kiszabadulni. Mostnem, de csak idő kérdése és lelépek, a barátaimmal együtt. Nem hagyom itt őket!Hisz részben miattuk jöttem! Erősen szorítják karjaimat, s rángatnak maguk utánbe az épületbe. egy földalatti folyosón vezetnek végig. Úgy látszik fejlődnek.Ez olyan, mintha egy börtön lett volna régen... Az egyik cellánál megállnak, smegpillantom a barátaimat, köztük pár kisebb gyerekkel közülünk. Sajnoskevesebben vannak, mint voltak. Ezt nem ússzák meg szárazon a felnőttek! Nemfogom megtorlatlanul hagyni barátaink halálát! Egymásik cellához vezetnek, s gondosan rám zárják azt. Sötét van, semmit semlátni. Elveszítem idő érzékem, s ki tudja mennyi idő múlva, de ismét zajthallok közeledni. Egy egyenruhás férfi lépdel a cellámhoz fütyörészve, majd akulcsokkal babrálva sikeresen kinyitja a rácsot. Itt az esélyem! Erőszakosanmegragadja karomat, s maga mellé ránt én pedig egy hirtelen jött mozdulattalkiveszem fegyverét zsebéből és elsütöm. Tetszenek ezek a sokkoló fegyverek. Akulcsokat leakasztom övéről, majd vissza megyek oda ahol a többieket láttamnemrég. Rémülten észlelem, hogy már nincsenek ott. Hol lehetnek? Újabb zajraleszek figyelmes, s tétován kapkodom fejem, hogy merre bújhatok el. Az egyikkanyar épp megfelelőnek bizonyult, vagy is az lett volna, ha nem épp beléjükbotlok. Szó szerint. Átesek rajtuk és egy percig sem haboznak. Lefognak mindenerejükkel, s bár erős vagyok ugyan akkor kimerült is így négyen legyőznek.Hurcolni kezdenek. Fogalmam sincs merre, de lassan kiderül. Egy ajtó előtt állnak meg, s engednek a saját lábamra állni, de szorításuk egy percre sem enyhül. Túl okosak... Egyikük kopog, majd egy engedély után benyitnak, s bevonszolnak engem. Ledobnak a földre, s ismét csak koppan arcom a márványon. Egy szempillantás alatt talpra ugrok s nézek körbe felmérve a terepet, merre lehet menekülni. Műszerek, monitorok, úgy néz ki, mint egy korházi műtőszoba. Menekülési lehetőség sehol sincs. Az előttem álló kissé idősebb, rövid, barna hajú nőn akad meg tekintetem kinek szemeik könnyben úsznak. Ráncos keze szája előtt van, mintha meghatódna s én csak furcsán már-már kínosan érezve magam fürkészem arcát.
- El sem hiszem, hogy látlak. – szólal meg végül a nő s tesz felém egy lépést
Ezzel egy időben hátrálok én is, míg nem az elhurcolóimba ütközök. Löknek egyet rajtam, mire idegesen fordulok hátra lendítve karomat, de egy hang megakadályoz.
- Erre semmi szükség Ella. – mondja a nő
Döbbenten fordulok meg tengelyem körül. Honnan tudja a nevemet?! Ki a franc ez ?!
- Elmehettek. – szól az izomagyaknak legyintve feléjük
Csak az ajtó záródása hallatszott a nagy csendben. Döbbenetem nem hagyott alább egy percig sem. Nem fér a fejembe. Ki ez és honnan tudja a nevem? Miért hozatott ide? Ha meg akar ölni, akkor miért vár eddig?! Próbálkozzon csak, de ő húzza a rövidebbet! Nem olyan könnyű eltenni láb alól, mint azt hiszi.
- Gyönyörű vagy. – töri meg a csendet a fehér köpenyes boszorka s méreget szemeivel kissé közelebb lépve mire én hátrálok
Figyelmen kívül hagyva szavait felteszem a kérdésem.
- Hol vannak a barátaim?
- Ahol lenniük kell. – húzza gúnyos vigyorra agyon rúzsozott száját
Gondolkodás nélkül rontok neki, s a falnak szorítva teszem fel újra a kérdést lassan szaggatottan.
- Hol vannak a barátaim?! – szorítom egyre jobban torkát alkarommal
Hallom, ahogy nehezedik lélegzete, s rájövök, hogy nem kéne most azonnal megölnöm. Majd ha megkaptam a válaszom. Ha már itt vagyok, véget vetek az üldözésnek egyszer, s mindenkorra! Elengedem torkát, hogy még ne fojtsam meg
- Nem kérdezem még egyszer! – szólok erélyesen
- Csiga vér drágám. – sétál el mellettem
Oly nyugodt, mintha mi sem történt volna.
- Ha bántódásuk esett esküszöm, megölöm. – folytatnám mondandóm azonban félbeszakít
- Nyugodj meg, még élnek. – veszi félvállról a dolgot
Hirtelen kivágódik az ajtó nagy zajt csapva, s megjelennek azok, aki ide hoztak. Viszont nem számoltak gyorsaságommal. Igen, ez az egyik különlegességem, a másik pedig az erőm. Villámgyorsan tűnök el mellettük, s rohanok céltalanul. Nem hallom, hogy követnének, legalább is nincsenek a közelemben. Másra azonban felfigyelek. A kicsikre. Sírnak. Valahol a közelben vannak! Meg kell találnom őket. De ez az épület olyan, mint egy labirintus, mindenhol véget nem érő folyosók. Próbálok a fülemre hagyatkozni, s szemeim is becsukom, hogy jobban összpontosíthassak a hangokra. Csak megyek előre és előre. Egyre erősödnek a hangok, s mikor meghallom saját nevem az egyik kicsitől kipattannak szemeim. Gyorsan csendre intem őket, s hozzájuk sietek. Szemeim végigfuttatom rajtuk, s örömmel észlelem, hogy meg vannak mind. Legalább is, akiket utoljára láttam. Azonban a kulcsok már nincsenek nálam. Saját kézzel kell kinyitnom cellájukat. Megpróbálok ráfogni, s úgy szétfeszíteni, de gyengének bizonyultam már ehhez. Akkor sem adom fel! Nem adhatom fel! Az én hibám, hogy ide kerültek! Nem tudtam megvédeni őket! És nem hagyom magukra! Kiszabadítom a családomat bármi áron. Ütlegelem a rácsot szüntelen, s egyikük segít tompítani a hangot. Kezével megfogja a vasrudat, s magába szívja az összes keletkező zajt. Remegnek kezeim, már véresek, de nem állok le. Egyikük elkapja karomat, s mondja, hogy meneküljek, míg tehetem. Még mit nem! Milyen vezető lennék, ha cserben hagynám őket a szükség idején? Gondolkodom... Muszáj valamit kitalálnom. Megvan! Gyorsan végigpásztázom a kicsiket, s a kis szőkét magamhoz hívom.
- Kicsim, tedd a kezed a rácsokra, s gondolj azokra a gonosz bácsikra, akik ide hoztak téged. – nézek rá
Édesen bólogat, majd teszi, amit mondtam. Kezecskéi helyén felhevül a vas, s formálhatóvá válik. Rászorítom tenyerem, s minden erőmet bele adva feszítem szét a rácsot. Hallom bőröm sercegését, amint a forró vas égeti, érzem a perzselt szagot, de nem állok le, míg nem elég nagy a lyuk, hogy kiférhessenek mind. Fogaim össze szorítva engedem el a rácsot, s várom, hogy mind kibújjanak onnan.
- Josh, keress kiutat. – kérem egyiküket halkan s közben levegőért kapkodok
Próbáloknem foglalkozni az iszonyú fájdalommal mi végigfut egész testemen, de nemsikerül. Josh szól, hogy tudja, merre kell menni, s úgy tűnik, egy lélek sincsarra. Nincs vesztegetni való időnk. Azonnal el is indulunk. Josh megy elől,hogy vezessen minket én pedig hátulról fedezem őket.   

Kijutottunk végre!Már nem vagyunk messze lerombolt otthonunktól. Remeg mindenem, s úgy érzem,lábaim bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot. Hirtelen éles, szúrófájdalmat érzek térdeimben s tenyerem még jobban megsajdul ahogy találkozik aporos, kavicsos talajjal. Nem bírok tovább menni. Lassan közeledem még jobban aföld felé, s már csak azt veszem észre, hogy egyikük ölbe vesz. Lehunyomszemeim, hogy összpontosítani tudjak. Kimerült az erőm. Ez az, amit nem lenneszabad hagynunk sosem, mert ez az életünkbe is kerülhet. Ha elfogy az erőnk,megszűnik szívünk dobogása is. De nem bírom nyitva tartani szemeim. Mindenegyre homályosabb, a hangok egyre távolabbinak tűnnek, majd minden elcsendesül.