Specials

~ There's a place for us

~Van egy hely számunkra

- Kérlek kicsim, nézz rám. Ne hagyj itt minket. – hallom ismét a hangot

A felismerés villámcsapásként tör rám. Will! Szüksége van rám, mint mindannyiunknak. Erőt kell vennem magamon! Nem hagyhatom cserben a többieket. Életben kell maradnom! Éles fény zavarja látásom, még is tisztán látom Will csillogó szemeit. Feléje emelem remegő kezem, hogy megérintsem arcát, mikor észre veszi sérülésem, s még magam is elborzadok, hogy néz ki. A szobánkba visz, s gyengéden lehelyez az ágyra, majd eltűnik egy kis időre. Mikor visszajön nincs egyedül. Thomas vele van. Az egyik gyógyítónk. Óvatosan kezei közé veszi égett tenyerem, s hozzá lát, hogy gyógyítsa sebeimet. Iszonyatos a fájdalom, de egy hang sem jön ki torkomon. Megtanultam visszafogni érzéseimet, így nem adom tudtukra, hogy mily kegyetlen érzés. Bár szerintem tudják maguktól is. Lehunyom szemeimet egy pillanatra, majd mikor ismét kinyitom halk suttogásokat hallok.

- Ugye tudod, hogy valószínűleg már nem kel fel. – adja tudtára Thomas

- Nem! Ez nem történhet meg! – ellenkezik Will

- Kimerült az ereje, lehet, hogy meggyógyítottam a sebeit, de az erejét nem kapta vissza. Nem akarom én sem, hogy ez történjen, sőt egyikünk sem, de fel kell készülnünk erre az eshetőségre is. – oktatja ki Willt

- Ella erős, túl fogja élni, csak pihennie kell! – emeli fel kissé hangját

- Will. – nyögök fel erőtlenül

Meglepetten kapja felém fejét majd egyből hozzám rohan, s ajkaimra tapad. Egy könnycsepp landol arcomon, mi váratlanul ér. Sosem láttam még sírni pedig 2 éve velünk vannak lassan a húgával Piperrel. Vigasztalóan simogatom arcát, adok még egy puszit tökéletesen formált ajkaira.

- Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen. – nevetek fel halkan, majd felkászálódóm az ágyból

- Maradj már nyugton csak egyszer. – kérlel Will

Nem lehet! Nem tehetem! Biztonságban kell tartanom a többieket és itt többé nem biztonságos! Nincs időnk megállni és pihenni.

- Mennünk kell Will. – szólalok fel kissé hangosabban, már amennyire bírok

- Pihenned kell Ella! – mondja erélyesebben

- Nincs időnk! – válaszolom, majd felkelek az ágyból s szédelegve de elindulok kifelé

Megkeresek mindenkit, aki tud segíteni, majd ők is tovább adják a hírt. A kicsikhez megyek, hogy segítsek pakolni nekik. Persze nem értik, hogy mi folyik itt, de hiába is magyaráznám el nekik, nem tudnák felfogni még a dolgok súlyát. Kicsik hozzá. Az a fő, hogy hallgatnak rám, s nem tiltakoznak, nem okoznak bajt. Persze, hisz én foglalkozok velük a legtöbbet. Amennyit csak tudok. Egyfajta anya vagyok a szemükben.... azt hiszem. Vagy is nem tudom milyennek kéne lennie egy anyának, mert sem nekem sem senkinek nem volt 'anyaideálja', hogy tudják milyen is az. Születésünkkor vagy alig néhány éves korunkban megjelenik az adottságunk, s mikor ezt meg tudják, eldobnak minket. Ez megy már 19 éve. Legalább is eddig én voltam a legidősebb, bárkivel is találkoztam. Össze fogtunk, akivel csak tudtunk, így alakult ki a mi kis családunk. Saját otthont építettünk, saját kertünk volt, állataink, de most minden odavész. És minden a felnőttek miatt. Tudom, úgy mondom, mintha nem tudnám, hogy egyszer mi is felnövünk és felnőttekké válunk, de ez már más generáció lesz. Mi leszünk a különlegesek. Mi nem fogjuk eldobni gyermekeinket azért, mert mások, mint a többiek. Nem rendellenesség, nem fertőző betegség, még csak bele sem halunk, sőt az sem aki a környezetünkben él. Ez szimplán egy adottság, mit az Istentől kaptuk, hogy jobbá tegyük a Földet. De a felnőttek félnek az újtól. Félnek az ismeretlentől, félnek a saját gyerekeiktől... Ezért dobják el őket, mintsem esélyt adjanak nekik egy normális életre. Ezért vagyunk mi. Mi otthont és szeretete adunk a kitaszított gyerekeknek. Fogalmam sincs, hogy vannak e más ilyen csoportok, mint mi, de szerintem nem mi vagyunk az egyetlenek.