Sorsod nem kerülheted el (Daniel Ricciardo)

Sorsod nem kerülheted el - 1. rész

Újabb gyönyörű vasárnap, amikor munkával kezdhettem a napomat. Ezt az egyetlen egy dolgot utáltam a munkámban. Soha nem volt olyan, hogy hétvége, szabadnap, és hasonló nyalánkságok. Ha futam volt, akkor dolgozni kellett, nem volt mese. De mit panaszkodok én itt? Én akartam ezt csinálni, senki nem kényszerített bele. Plusz milyen szuper már, hogy bejárhatom a világot, híres emberekkel, érdekes és meglepő dolgokkal találkozhatok szinte minden nap. Két hete még Angliában voltam, ma Magyarországon, egy hónap múlva pedig már Belgiumban leszek. De ezek között sem unatkozom, ugyan dehogy, arra nincs időm. 

Mikor kicsit összeszedtem magam, kikeltem az ágyból, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Gyönyörű volt, azt meg kell hagyni. A padló márványból volt, a kézmosók szintén. A fürdő egyik sarkában egy gyönyörű és hatalmas sarokkád állt, mindenféle extra luxus dologgal felszerelve, a másikban pedig egy ugyancsak hiper-szuper zuhanyzó. Az egészről sütött az elegancia, és hasonló sznobságok. Viszont az újság, amelyiknél dolgoztam, igazán megengedhette, hogy ilyen luxus helyen szállásolja el a fotósunkat, az asszisztensemet és engem természetesen. Bárcsak a fizetéssel se spórolnának annyira... Tessék, már megint morgolódok itt nagyban. 

Miután lezuhanyoztam és fogat mostam, visszamentem a tágas hálószobámba. A szekrényemhez léptem, és kivettem belőle egy farmer rövidnadrágot, valamint egy lila-fekete kockás inget. A hajamat gyors megigazítottam, előkerestem három pár fülbevalót, azokat betettem a fülembe, dobtam fel egy leheletnyi sminket, feltettem az imádott szemüvegemet, majd a táskámat is összepakoltam. Ez annyiból állt, hogy beledobtam a laptopom, a töltőjét, a telefonom töltőjét, a noteszemet, három tollat a biztonság kedvéért, a szemüvegtokomat napszemüveggel együtt, valamint a pénztárcámat és a neszeszeremet. Szuper, a táskám már megint úgy nézett ki, mintha legalábbis egy egész malacot szuszakoltam volna bele. Apa nevet mindig azon, hogy ekkora táskával bármit bárhonnan ki tudnék csempészni.

Indulás előtt még magamra kaptam egy lapos talpú szandált, majd zsebre vágtam a telefonomat és a belépőkártyámat. A szoba ajtaját magam mögött elég hangosan becsaptam, biztos nagyon örültek neki a szomszédok, de nem zavartattam magam. Késésben voltam, így szinte szaladtam lefelé a hallba. Adrianne idegesen toporgott, míg Matt unott arccal bámult kifelé az utcára.

- Sziasztok! - köszöntem nekik, miközben szaporán kapkodtam a levegőt, ugyanis a harmadikról futottam le, mert nem akartam még a liftet várni. - Ne haragudjatok, amiért már megint késtem, de picit eltelt az idő.

- Ugyan, semmi baj - legyintett Matt, majd a vállára kapta a méretes táskáját, amiben a fotós felszerelése volt. 

- De igenis baj! - szólalt meg mérgesen Adrianne. - Megint belecsöppenünk a legnagyobb dugóba. Pénteken is tudod, hogy alig értünk ki, mire kezdődött a szabadedzés. Nem értem mi a francért kell Mogyoródon rendezni azt az átkozott futamot. Lehetne a Népligetben most is, mint annak idején.

- Ria! Fejezd már be a zsörtölődést. Még reggel van, de te már fújod a hülyeségeidet. Nem lehetne, hogy csak egyetlen egyszer csöndbe maradj, és nyugiban induljunk el valahová? - kérdezte lemondóan Matt.

- Nem, baszd meg! - vágta hozzá idegesen, majd elindult a kijárat felé.

- Menjünk, mert mindjárt leharapja a fejünk, ha tovább pepecselünk - mentem utána.

- Vezetsz ma te? - kérdezte Matt, amint utolért. 

- Igen. Csak add ide a kulcsot - tartottam felé a markomat, mire beletette az imádott autó kulcsát. 

Legutóbb kiharcoltam, hogy az újság minden egyes helyszínen, ahol csak lehet, egy Ford Fiestát béreljen számunkra, ugyanis a legtöbbször én vezetek, és imádom ezt a típusú autót, elvégre nekem is olyan van. Csak az enyémben elég káosz van mindig. Energiaitalos dobozok, palackok és édességes csomagolások mindig vannak benne, persze üresen, mivel mindig elfelejtem kidobni őket. Ezért is jók ezek a bérelt autók. Mindig tiszták.