A jégkirálynő (Átírás alatt)

Kérlek nevess még!

Miután mind a ketten letusoltunk és átöltöztünk pizsamába, befeküdtünk a külön ágyakba. Némán néztük a fekete plafont. Mind a kettőnk agyában ugyan az merült fel. Ki fognak rúgni minket? Ha mégsem, milyen büntetést fogunk kapni? Na és mi lesz most kettőnkkel? Nát arra kért, hogy bízzak benne. De nem tudom, hogy nekem ez sikerülne e. Hiszen annyi szörnyűséget okoztak már nekem az emberek, hogy ezt nem tudom csak úgy az ő kedvéért a hátam mögött hagyni. Gondosan felépítettem egy falat magam köré, ami megvéd, megóv attól, hogy az emberek ismét eláruljanak és bántsanak, hogy megforgassák bennem a már belém szúrt késüket. És bár értékeltem Nát őszinteségét, most már azt is tudom, hogy nem az az ember, akinek ez idáig hittem, de ő akkor is Fekete Nát. Mi garantálja azt, hogy ha szeptemberben megkezdjük az utolsó évünket a gimnáziumban, ő nem fog teljesen elfelejteni engem. Mi van, ha neki is csak egy alkalmi játékszer vagyok, mint anno Lucának? Nem tudnám ezt megint elviselni. Most mégis úgy érzem, hogy Nát már elkezdte megmászni a falamat, amire eddig több mint két év alatt senki nem volt képes, én pedig nem tudom, hogy hagyjam, vagy még most vessek véget ennek az egész furcsaságnak, amit kiváltunk egymásból. Mert arra már én is rájöttem erre a két nap alatt, hogy minden vagyunk egymás számára, csak közömbösek nem.

- Hallottad már Goethe egyik idézetét? - kérdezte hirtelen Nát a sötétségben.

- Nem hiszem. Melyikre gondolsz? - tápászkodtam fel az ágyból félig ülő pozícióba, hogy jobban rá tudjak nézni a sötétségen keresztül.

- „Nur durch Freude und Trauer erfährt eine Person etwas über sich selbst und ihr Schicksal. Sie lernt, was sie machen soll und was nicht. "- mondta el németül az idézetet, tökéletes kiejtéssel és akcentussal, amin kissé meg is lepődtem, mert úgy tudtam, hogy ő angolt tanul az iskolában, ahogy szinte mindenki. Az osztályból is csak én vagyok az egyetlen spanyolszakos. - Magyarul annyit jelent, hogy „Az ember csak az öröm és a bánat által tud meg bármit magáról és a végzetéről: megtanulja, mit kell tenni és mit kell elkerülni."

- Ez egy nagyon szép, és igaz idézet Nát. - ugyanis valóban az volt. Csupán két mondat, de mégis magába foglalta az élet teljes igazságát. - De hadd kérdezzem meg, hogy te honnan tudsz ilyeneket? - érdeklődtem kíváncsian.

- Mi az, annyira hihetetlen, hogy otthon Goethe-t olvasgatok? - kérdezett vissza nevetve, mire én csak fintorogva rávágtam, hogy igen. - Anyám németirodalom tanár. Tőle tudok ezt azt.

- Akkor németül is tudsz?

- Aha. - helyeselt, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Olvastad a Faustot?

- 14 évesen alap követelmény volt otthon. - mondta, mire belőlem kiszakadt a nevetés. - Nagyon vicces vagy Osváth! - dünnyögte, mintha megsértődött volna, viszont jól hallottam a hangja remegéséből, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.

- Ne haragudj, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ülsz, 14 évesen, és olvasod a Faustot. Várj, németül kellett?

- Szerinted? Anyámék szerettek velünk igazán kicseszni. - én pedig csak mégjobban nevettem. - Valériának is el kellett, és majd az öcsémnek is el kell, két év múlva.

- Na jó Fekete, eddig is sokkoltál, de most totál padlót fogtam. Neked van egy öcséd? - kérdeztem teljes csodálkozásban, ugyanis fogalmam sem volt róla, hogy Nátnak és Valnak van egy öccse, aki ezek szerint 12 éves.

- Ja. Ő a legfiatalabb, Brúnó.

- Nem igazság, nektek miért van mind a hármatoknak tök jó nevük. Nekem nagyon tetszik mind a három. Nátániel, Valéria és Brúnó. Szerintem állati jó. - sóhajtottam.