Fekete Nát szemszöge:
Hirtelen kinyílt a kisházunk ajtaja, és felkapcsolódtak a villanyok. Az osztályfőnökünk állt velünk szemben, aki látszólag nem örült annak, hogy én és Kéla ilyen jól érezzük magunkat, a történtek ellenére.
- Beszéltem az igazgató úrral. Mondanom sem kell, nem volt elragadtatva! Sőt, egyenesen azt kérte, hogy küldjelek haza titeket, és szeptemberben mehettek is be a dolgaitokért, többet pedig nem kell iskolába jönni. - mondta, ám mi rezzenéstelen tekintettel álltuk a tanárnő vérben forgó szemeinek mérges pillantásait. - Természetesen a szüleiteket is értesítettem a helyzetről. - tette hozzá.
- A picsába! - temettem bele az arcomat a kezembe.
- Ch, gondolom nagyon érdekelte az anyámat. - nevette el magát gúnyosan Kéla.
- Még nem fejeztem be! - szólt ránk erélyesen Lékai, mire mi mind a ketten azonnal elhallgattunk. - Hosszas telefonálás után sikerült meggyőznem az igazgatót, hogy ne legyetek kirúgva, illetve, ha már eljöttetek a táborba, akkor maradjatok is itt segíteni. - mind a ketten értetlenül néztünk a tanárnőre, aki csak állt ott, mint valami facölöp mozdulatlanul.
- Miért? - kérdezte Kéla.
- Parancsol?
- Miért mentette meg a seggünket? Ezzel Ön nem nyer semmit. - meredt rá Kéla bambán, én viszont nagyon is jól tudtam a választ.
- Nos, ezt kérdezze meg Nát úrtól. Ő majd magyarázatot ad. - mondta, azzal elindult kifelé, majd egy pillanat erejéig még hátranézett ránk. - Én a maguk helyében a legrosszabbra készülnék az igazgató úrtól. Ez volt az utolsó húzásuk. Mind a kettejüknek. Még egy idétlenség, verekedés, dohányzás és maguk repülnek. Ajánlom, hogy ne szúrják el! - a következő másodpercben pedig már ott sem volt. Csak a függönyök lebegtek még mindig az ajtónyitástól és csukódástól. Először egyikünk sem szólt a másikhoz. Csak meredten, bambán néztünk ki a fejünkből. Megsem várva Kéla kérdését, nyögtem ki a választ, a magyarázatot, amiről az osztályfőnökünk beszélt.
- Lékai a nagynéném. Ő anyám egyetlen testvére.
- Állj! Mi a szar? Szívatsz Fekete? - nézett rám hatalmas zöld szemeivel, de én csak nemlegesen megráztam a fejemet. - Akkor ezért nem rúgtak ki eddig, basszus! Ez nem semmi!
- Ja. Lékai az én őrangyalom. - dünnyögtem. - Senki nem tudja, kivéve Tonit. Kilencedik osztályban még nem ő volt az osztályfőnök. Nem is lehetne, ugye, a bánásmód meg hasonlók miatt. Aztán elkezdtem az lenni, aki a szüleim pedig beszéltek vele, és személyes kérésre lett ő az osztályfőnök. Jobbkor nem is lehetett volna, hiszen akkor kezdtem el verekedni. Mindennel próbálkozott az igazgatónál, még Krisztiánt is felhozta példának, hogy nehezen viselem a terhet, amit ő hagyott hátra. Ebben pedig nem tévedett sokat. De ezzel most messzire mentem. Valóban ez volt az utolsó mentése. A szüleim totál ki fognak akadni, azt hitték, ez már a múlté.
- Miért kellett neked is őrangyalt játszanod, Nát? Csak nagyobbat koppantál, mint lehetett volna. - nézett rám szánakozva Kéla.
- Én sem szeretem ezeket a pillantásokat Osváth. - mosolyogtam rá, mire ő azonnal letörölte az arcáról a sajnálatot. - Csak... Muszájnak éreztem. Sokkal korábban meg kellett volna tennem.
- Senki nem tett még ennyit értem. Köszönöm. - nézett rám hálásan.
- Kérhetem azt cserébe, hogy többet nem bántod magad? És most itt nem csak a vagdosásra gondolok, hanem arra is, amiket gondolsz magadról. Arra, hogy magadat tartod a világ egyik legnagyobb tévedésének. - ültem mellé az ágyra, ő viszont csak mozdulatlanul ült mellettem törökülésben. - Csak ennyit kérek. - tettem rá a kezemet az ő összekulcsolt ujjaira. - El vagy cseszve? Lehet. De ki nincs Kéla?
ESTÁS LEYENDO
A jégkirálynő (Átírás alatt)
Ficción General"Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmetesen...
