Ő nem olyan! ✅

Message 17

A kemény fa visszhangozva veri vissza apró öklöm által kifejtett erőt rá. A két rövid koppanás betölti a lépcsőházat, ezzel felébresztve az egyik szomszéd kutyáját, aki hangosan vonyítva jelzi egy ismeretlen közeledtét. Mereven bámulom az előttem álló fehér és fekete ajtót, mely akadálynak bizonyul a legjobb barátom és köztem. A legjobb barátom, akit minden bizonnyal én keltek fel hajnalok hajnalán, csakhogy beszélni tudjak vele. Önző vagyok, de szükségem van rá.

Az ajtó lassan és nyikorogva fedi fel az álmos, kócos hajú fiút, hunyorogva próbálkozik beazonosítani régi barátját, aki jelenleg egy mosott szarra hasonlít.

- Vivi? -  motyogja rekedt, reggeli hangján mialatt ujjaival átfut zabolázatlan tincsein. Lesütött pillákkal, szerencsétlenül állok előtte, remélve, hogy magától rájön mit akarok. Megköszörüli torkát, és mikor arcára nézek látom a fájdalmat és a múlt árnyait rajta. Kísértetiesen hasonlít a jelen egy régi emlékre. Két éve is így álltam előtte, kisírt, vörösre duzzadt szemekkel, püffedt arccal, összetört szívvel egy fájdalmas éjszaka után. Akkor se tudtam megszólalni, ő viszont  teljes odaadással ölelt magához, mialatt kisírtam a lelkemet. - Mi történt?

Nagy szemekkel nézek fel rá, melyekből az első könnycseppek már útjukra is indultak. Tekintete fogva tartja enyémet, mialatt karjait körém fonja. Felzokogva temetkezem csupasz bőrébe, illata burokként kebelez be, mintha egy pajzs lenne, ami megvéd a világtól.

- Ugye nem jött vissza? - susogja akadozva hajamba. Szavai borzongást, és még nagyobb fájdalmat váltanak ki belőlem, amibe mellkasom belesajdul.

- Csak-csak...a-az emléke - nyögöm ki sírástól fuldokolva. Testem még szorosabban nyomom az övének, mire sóhajtva elemel a talajtól és bevisz a lakásba.

A nappali közepén megáll és erősen tartva vár arra, hogy lecsillapodjanak érzelmeim. Fülembe mormolt, megnyugtató szavai elfelejtetnek velem minden rosszat, mellette biztonságban érzem magam. Ő az egyetlen, akiben maradéktalanul megbízok.

- Csinálok teát, aztán elmesélsz mindent. Oké, baba? - lassan érthetően ejti ki a szavakat, mintha egy gyerekhez beszélne, azonban ez mégse tud felzaklatni. Magamra hagy az üres, csendes nappaliban. Tétlenül helyezem egyik lábamról a másikra a súlyom, körbe-körve forogva. A falak halvány rózsaszínes árnyalata melegséget sugároz összetört lelkem felé, bensőséges légkört teremtve. Másoknak talán megszokott, hogy mikor belépnek lakásukba, otthon érzik magukat, biztonságban, de számomra az utóbbi időben ez nem így van. Márk legénylakását sokkal inkább tekintem az otthonomnak, mint a sajátomat.

- Kész a tea - hallom halk hangját mögülem. Felé fordulva egy mosolyt próbálok erőltetni arcomra, de az csak egy félresikerült grimaszra hasonlíthat. Tenyereim közé zárom a meleg bögrét és a gőzölgő ital fölé emelem arcom. A csésze oldala égetni kezdi ujjaim, izzó fájdalmat okozva, azonban hagyom, sőt; erősebben szorítom hozzá kezem. Fizikai fájdalom elvonja a figyelmem a lelki fájdalomról. - Tedd le! Még nagyon meleg - csóválja helytelenítően fejét. Túlságosan ismer. Nem ellenkezem, ellene soha nem tenném, ő az, akit semmi pénzért nem tudnék megbántani.

A kanapé puha ülései besüppednek súlyunk alatt, mialatt szorosan egymás mellett elhelyezkedünk, majd a kikapcsolt tévét, illetve a gőzölgő italt bámuljuk. Nem szólunk, gondolataink eltemetnek minket, amiktől nem tudunk értelmes mondatot összerakni.

- Elmeséled mi történt? - kérdezi. Tudom, hogy nem várja el, hogy elmondjam, egyszerűen csak felajánlja hallgatóságát, amire én éhesen csapok le.

És akkor, mint egy özönvíz, úgy áramlanak ki belőlem a szavak. Folyamatosan beszélek, hosszú összetett mondatokat használva, amikkel beavatom őt elmúlt néhány nap történéseibe. Elmesélem, hogy Dani miképp került bele az életembe, hogy először nem is az igazi nevét mondta meg, hogy csak a meccs napján jöttem rá az összefüggésekre, hogy mit csinált majdnem velem, hogy hogyan könyörgött bocsánatomért, hogy este eljött hozzám, hogy miket mondott és, hogy attól, hogyan éreztem magam, hogy valamiért egy csomót kérdezett a családomról, de legfőképp a bátyámról.
Nem vág közbe, csendben végighallgatja több percen át tartó szóáradatom, csak néha mutatja ki érzelmeit egy ököl összeszorítással, esetleg egy nagy sóhajjal, mást azonban nem tesz, pedig tudom, hogy lenne hozzáfűznivalója.
Kiszáradt szájjal fejezem be, arra várva, hogy reagáljon valamit, hogy mondja azt, hogy csak én vagyok paranoiás és beképzelem magamnak ezt az egészet, Dani pedig csak kíváncsi. Azonban Márk még most se mond semmit, a térdére dőlve előre mered, arca néhányszor megfeszül, és fogait egymásnak szorítja. Ez nem jó jel.

- Mondj valamit! - kérem küszködve. A frusztráció ismét mérges kígyóként tekeredik torkom köré, elzárva ezzel a levegőhöz jutásom. A néma csöndben nehézkés nyelésem hangosnak hat, fülemet betölti szívverésem.

- Nyugi - súgja, hangja azonban elárulja. Ő is gyanakszik.

Körmeim a tenyerembe vájva halkan felzokogok.

- Miért nem tud végre békén hagyni? -  nyöszörgöm. Márk arca ugyanazt a kétségbeesést mutatja, amit érzek.

- Nem tudom, baba, nem tudom - szorít magához. - De nem fogom hagyni, hogy mégegyszer bántson.

Teljesen szétesek.

Agyam kontrollálatlanná válik, szemem előtt pergeti le azokat a perceket, amiket egészen eddig elmém egy sötét, eldugott zugában tároltam, és megpróbáltam megfeledkezni róla.

Most azonban minden rombadőlt.

A múltam a bátyám személyében utolért.

Rövid, de annál tartalmasabb rész(mondhatni)😌❤
Köszönöm az 5K+ 😍 imádlak titeket❤