Love is our destiny. (H.S)

XXXI.fejezet

**2 évvel később**

-Dr. Goldins!
-Igen?
Meg fordult és sajnálkozva tekintett rám.
-Harry, jobban van már?
-Sofia, minden órában meg kérdezi.. és sajnos mindig ugyan az a válaszom.. Sajnálom. Mennem kell.
Csak néztem, és bambultam a hosszú folyosón.
Harry-vel mire be jöttünk a kórházba nagyon sokat romlott az állapota.
Többször műtötték..
Agydaganattal...
Mikor még tudtam, egyszerűen nem hittem el.
Pont ő?
Nem!
Mindig azt hajtogattam, hogy ez nem igaz, ez csak egy rossz álom.
De sajnos, nem az.
Pontosan ma van 2 éve, hogy kómában fekszik..
Az orvosok már le mondtak róla, a gépről le akarták kapcsolni.. De bennem még él a remény.. azt hiszem.......
Mindent feladtam, csak  hogy vele lehessek.
El tudtam rendezni, hogy minden este bent aludjak mellette.
Azt hiszem ... Azt hogy halványodik a fény..
Minden áldott nap, a merev arcát bámulom., és beszélek hozzá, mintha értené...
Meg csókolom a száját, hátha fel ébred.. mint a mesékben..
De nem működik...
A remény lassan el fog szállni... és ezt én is érzem.