Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Mély levegőket veszek, amik lassan megtelítik a tüdőm, és végre tudok gondolkodni. A kezeimet a fejemre szorítom, és nem akarom elengedni. Kizárja a valóságot, amire még nem állok készen.
Remeg mindenem, és a fogamat csikorgatva próbálom elmulasztani, de nem sikerül. Egyszerűen átveszi felettem az uralmat, és nem tudom kontrolálni. Semmi sem rosszabb annál, mikor nem vagy ura magadnak. A gondolataidnak, a testednek, a tetteidnek. Mikor valami mélyebb erő dönti el helyetted, mi történik következőleg.
Összekuporodva ülök a kocsiban, szorosan Dallas mellett, felsőteste még mindig az enyém felett van. Érzem a meleg leheletét az arcomon. A kezei körbeölelnek, és lefelé nyomnak, maga alá. A teljes teste az enyémnek feszül, de nem úgy, mint azon az estén, amikor először találkoztunk. Ez más.
Halványan hallom a hangját, és körülöttem történő dolgokat. A szavaira fókuszálva bekúszik az agyamba minden, ami eddig történt, és megint levegő nélkül maradok. Ez nem történt meg. Nem történhetett meg. Velem nem történhet ez. Koncentrálj a hangjára, Nala. Koncentrálj Dallasra.
Egyre hangosabban hallom őt. Mint valami hallucináció, úgy tűnik el a nyugodt állapot, amiben eddig voltam, és rám tör a rémület. Szorongat, összenyom, mint mikor túl szűk helyre szorulsz be.
Ez emlékeztet arra, amikor kiskoromban a pincében játszottunk a bátyámmal, a használatlan dolgok között futkároztunk, és miközben kergettem őt, nekiment egy nagy szekrénynek, ami egyenesen rám zuhant, beszorítva egy kis helyre a tárgyak között. Nem tudtam mozdulni, teljesen gyengének, és bénának éreztem magam. Sikoltoztam, amíg a sírás rám nem tört, és a torkomat el nem kezdte szorítani. Olyan voltam, mint egy sarokba szorított állat. Vergődtem, de csak rosszabb lett tőle, és egyre kisebb helyem lett, amitől csak tovább, és tovább ficánkoltam.
Most semmi sincs körülöttem ami összeszoríthatna, mégis olyan, mintha milliónyi szekrény esett volna rám.
A neszekből zajok lesznek, és mindent tisztán hallok. Élesen, és valóságosan. A könnyeim megint elerednek, amitől gyengének, és szánalmasnak érzem magam. Attól, hogy bőgök, még nem lesz jobb. Nala szedd össze magad. Muszáj.
– Nala? Hallasz engem? – suttog újra a fülembe, a hangja mély, és nyugodt, nem tudok másra figyelni.
– Rendben vagy, érted? Mindjárt vége. Meg kell nyugodnod! – csak akkor veszem észre, hogy hisztérikusan veszem a levegőt, mintha a fejemet vízbe nyomnák. A mellkasomban szúró fájdalom terjed el. Hozzászorítom a kezem, remélve, hogy a nyomástól enyhül. De nem, a fájdalom belülről jön.
A fejem égni kezd, mint egy szaunában, és újra eltompulnak a dolgok. El fogok ájulni? Szeretnék, nagyon.
– DALLAS! PÁNIKROHAMA VAN! – ez egy új hang.
– Nala. Figyelj rám. Mély levegőt kell venned. Csináld velem együtt, oké? Menni fog. – úgy beszél hozzám, mintha semmi baj sem lenne. Elkezd mély, nagy levegőket venni, de nem tudom felvenni a ritmusát, túl sokáig maradok levegő nélkül.
