A jégkirálynő (Átírás alatt)

Ha az örökké kijut nekünk

Végre szombat! Ez a második szombatunk itt, a hétvégéket pedig mindig megkapjuk szabadnapnak, szóval nem kellett korán kelni, hogy időben meg tudjak reggelizni, addig héderezhetek, ameddig csak szeretnék. A konyhások ilyenkor előrelátóak, és meghosszabbítják a reggeli időtartalmat, 11 óráig. Én sem állítottam ébresztőt, addig aludtam ameddig szükségesnek véltem. Ez pedig azt eredményezte, hogy mikor 9 órakor felébredtem, egyedül találtam magam a házunkban. Vagyis csak azt hittem, hogy egyedül vagyok, ugyanis mikor épp készültem kikászálódni az ajtón, Val akkor lépett a ki a fürdőszobából. 

- Áh, szia Kéla! – köszönt mosolyogva. – Remélem, nem én keltettelek fel!

- Nem, ne aggódj! Nem is hallottam, hogy itt vagy, hirtelen azt hittem egyedül vagyok. – mondtam nyújtózkodás közben.

- Akkor te sem tudsz semmit a fiúkról? – kérdezte kíváncsian.

- Nem. Miért, mit kéne tudnom?

- Hát, már egy órája ébren vagyok, de ők már akkor sem voltak itt, és hiába hívtam Nátot és Tonit is, egyikük sem vette fel a telefont. Bejártam már a táborhelyet, de nem találtam őket. Lékai tanárnő azt mondta, hogy hajnalban kimenőt kértek, valamiért, de azt nem mondhatja el. – mesélte, én pedig csak értetlenül összeráncoltam a szemöldökömet. Hová mehettek hajnalban? És miért nem mondhatja el az osztályfőnök? Ez erősen furcsa! Előkaptam a párna alól a telefonomat, és írtam Nátnak, hogy merre vannak, ő viszont csak látta az üzenetet, de nem reagált rá semmit.

- Remek, nem válaszol. – tettem vissza a párna alá a telefont.

- Kéla, kérdezhetek? Persze, tudom személyes lesz, és ha nem válaszolsz, megértem, de... Mi történt kedden? – pislogott rám nagy szemekkel.

- Az apám hívott fel telefonon. 10 éves voltam amikor elhagyott engem és az anyámat, mindenfajta előjel nélkül. Azóta nem hallottam róla, egészen mostanáig. Megváltoztatta a számát, eltűnt a közösségi média oldalakról is, egyszerűen olyan lett, mint egy szellem. És több mint hét év után felhívott. Ez pedig kissé érzékenyen érintett. – kezdtem el kapargatni a bőrt a körmöm mellől.

- Ez nem is csoda! Kéla, én nagyon örülök, hogy nem történt semmi komolyabb veled.

- Miért csak most kérdezel róla? – néztem rá értetlenkedve, ugyanis ennek már több napja, ő pedig nem hozta szóba.

- Nem akartalak lerohanni! Nem tudtam mennyire kényes a téma, meg ez mégiscsak a magánügyed. – felelte. – És szeretném, ha tudnád, hogy mind nagyon megijedtünk akkor... Nát főleg, mert fontos vagy nekünk! – lépett mellém és fogta meg a kezemet. – Tudom, hogy elszigetelődtél az emberektől, mert bántottak téged. De mi a barátaid vagyunk, remélem te is így tekintesz ránk.

- Köszönöm, amiért figyelmes voltál igazán jól esik! És igazán hálás vagyok, amiért a barátotok lehetek. – szorítottam meg a kezét.

- Megyek megszárítom a hajam, aztán megyünk reggelizni? – terelte a témát Valéria.

- Aha, de én szerintem lehet csak később csatlakozok, megpróbálom gyorsan összeszedni magam. – feleltem. A Fekete lány csak egy bólintással vette tudomásul a mondandómat, és bevonult a fürdőszobába. Megmondom őszintén, kicsit bosszantott, hogy egyikük sem volt hajlandó kommunikálni velünk, hajnalban leléptek és azóta senki nem tud róluk semmit. Valamiben biztos benne vannak és szervezkednek, de vajon mibe? Ha Fekete valami hülyeséget csinál, kitekerem a nyakát.

- Mehetsz, én készen vagyok! – libbent ki Val a fürdőszoba ajtaján. – Akkor az étkezőben találkozunk, siess!

- Igyekszem! – azzal már kint is volt az ajtón. Bevetettem magam Val helyére a fürdőbe, a hajamat csak egy laza fonatba rendeztem, gyorsan megmostam a fogam, a sebeimet lekezeltem, a tenyerem viszont pokolian fáj. A penge pont a legrosszabb helyre állt bele, ugyanis akármilyen kézmozdulatot teszek, ott érzékeny. Remek! Hirtelen összeugrott a gyomrom, eddig mióta itt vagyunk Nát gondoskodott a sebeimről, az alkaromon lévő vágások pedig szinte már be is hegedtek. Hiányzott, ahogy a kissámlin ülök, miközben ő erősen koncentrálva, nehogy fájdalmat okozzon lekezelte a sebeimet. Mindig olyan óvatosan ért hozzám, mintha valamiféle törékeny tárgy lennék. A haja mindig a homlokába és a szemébe lógott, miközben lefele bámulva kötözte a karomat, nekem pedig így alkalmam nyílt őt alaposabban is megnézni. A szempillái közelebbről még hosszabbak, csodásan keretezi a tengerkék szemeit. Nem szabadna ilyenekre gondolnom, de a Tonival való beszélgetésem óta más sem jár a fejembe csak Nát. Tényleg úgy érez, ahogy Toni mondja? És annyi mindent tett értem, amióta csak ide járok, erről eddig viszont sejtésem sem volt, pedig ha egy kicsit jobban odafigyeltem volna, észrevehettem volna. Csak annyira el voltam foglalva azzal, hogyan játszam a jégkirálynőt, hogy más nem is érdekelt.