A szőke alkimista és az irigy homonculus

Tizedik fejezet

Ed elmélázva ült az étkezőasztalnál, és a vele szemben ülő homonculust nézte, akit szemmel láthatóan semmi sem érdekelt, csupán az étel. A fiatal alkimista azonban képtelen volt akár egy falatot is magába erőltetni most, hogy ismerte Envy történetét. Az alakváltót is ugyanúgy eldobták, mint őt és Alt, mintha nem kellenének senkinek. Nem tudta, hogyan kérdezzen rá Envynél az alkotója nevére, pedig tudni akarta. És Envy ismerte Hohenheimet, de hogy honnan, arra nem kérdezett még rá, mintha valami visszatartotta volna. Talán az a rohadék járt itt? De hiszen, akkor halottnak kéne lennie, ám visszaemlékezett, hogy Envy milyen képet vágott, amikor kiejtette a férfi nevét. Mintha sokkal mélyebb kapcsolat lett volna köztük, holott a homonculus elmondása szerint Ed az első ember, akit nem ölt meg, vagy kergetett el az elmúlt évszázadok alatt.

A szőke végül úgy döntött, a kérdéseit elteszi későbbre, annál is inkább, mert megérezte magán Envy tekintetét. Mikor felnézett, egy aggódó, ametisztszínű szempárral találta szemben magát, mire megrázta a fejét, és végre-valahára nekilátott a sültnek. Nem is volt olyan rossz, sőt, egyenesen fenséges volt, és Ed biztos volt benne, hogy ha így folytatja, és Envy továbbra is ilyen finomakat fog főzni, akkor felszed pár kilót. Ugyanakkor aggasztotta, hogy esetleg Mustang a végén képes lesz idejönni, vagy utána küldeni valakit, hacsak nem tette már meg ezt korábban. A felettese nem hitt a tündérmesékben, ő azonban jól bekeveredett egybe, ami inkább egy tragédiával átszőtt horror volt, mintsem gyermekeknek szánt történet.

– Mi a baj, Apróság? – kérdezte Envy, mire Ed keze egyből ökölbe szorult.

– KI OLYAN KICSI, HOGY BELEFULLADNA EGY TÓCSÁBA?! – kiabálta dühösen, mire a homonculus csak nevetett. – Mégis mi olyan vicces? – dohogott tovább, de a másik csak kuncogva rázta a fejét.

– Téged olyan könnyű felbosszantani, Edward Elric – vigyorgott Envy jókedvűen. – De tényleg, mi ütött beléd? Mintha gondterhelt lennél egy kicsit – váltott komolyabb hangnemre, és a tekintetén is látszott, hogy őszintén érdekli a dolog. – Alig eszel, csak turkálod az ételt, pedig nem volt könnyű levadászni a nyulakat. Nagyon el tudnak rejtőzni.

– Semmi csak... sok dolog jár a fejemben – vallotta be Ed. – Az, amit meséltél, meg hogy már egy hét, sőt, majdnem kettő eltelt, mióta eljöttem a Központi Városból. Nem csodálnám, ha a felettesem, az a miniszoknya mániás idióta utánam küldene egy szakasznyi katonát, vagy ő maga jönne ide. Elvégre, jó ideje nem jelentkeztem. És az egyezségünk értelmében nem mehetek el, ugyebár.

Envy elgondolkodva nézte Edet. Valóban nem fordult meg a fejében, hogy azzal, hogy alkut kötöttek, arra kárhoztatta a mélynövésű alkimistát, hogy soha többé ne tegye ki a lábát a kastély kapuján túlra. Persze tudta, hogy Ed az államnak dolgozik, és tudta, hogy előbb-utóbb keresni fogják, ha nem tér vissza. Hiszen nem ő volt az első állami alkimista, vagy egyenruhás, aki eljött ide. Az elmúlt hónapokban Amestris dicsőnek nem igazán nevezhető hadseregének jó pár tagjával volt szerencséje, akik viszont balszerencséjükre nem élték túl a vele való találkozást. Tudta, hogy Ed mit vállalt, amikor beleegyezett, hogy vele marad, és soha többé nem hagyja őt magára. De a homonculus halhatatlan volt, az apró termetű alkimista viszont halandó. Ed esetében az örökké legfeljebb néhány évtizedet jelentett, és Envy csak most döbbent rá, hogy végül így is, úgy is egyedül marad. Akár megtörik az átok, akár nem. A legborzasztóbb az volt, hogy úgy érezte, kezd kötődni a fiatal fiúhoz, talán túlságosan is, és egyszeriben féltékeny volt, ha arra gondolt, hogy Edwardot mások is várják, hogy vannak, akik aggódnak érte, akik képesek lennének eljönni érte. De hát ez volt, ő, Envy. Ő volt a féltékeny, irigy homonculus, aki mindig azt akarta, ami másoknak volt, ám ő sosem kaphatta meg. Ez pedig, úgy érezte, lassan felemészti, és megöli őt belül. Tudta, hogy Ed nem szegné meg az adott szavát, hogy itt maradna vele, hiszen köti az egyezségük, de végül úgyis elvennék őt tőle.