Move To London - Niall Horan Fanfiction [Hungarian]

Chapter 16 - Real feelings

Óvodás éveim alatt leginkább fiús viselkedésemmel tűntem ki. Nem arról volt szó, hogy nem voltam kislányos. Bajosan fecsegő, édes szoknyácskás, babázó gyerek, így jellemezném akkori énem. Mindenkinek képes voltam butaságokat magyarázni kedélyesen, ami kifejezetten tetszett az aktuális közönségnek. Közben pedig minden fiús marhaságba keveredtem. Abban az időben képtelen lettem volna lányokkal barátkozni. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy én akartam, és ezt csak a fiúknál értem el. Ha nem azzal, hogy sajnáltattam magam, akkor megvertem őket. Ez az igazság. Elég agresszív lettem tőle, ha a dolgok nem úgy alakultak körülöttem, ahogy én szerettem volna. Idővel minden báj és agresszió odaveszett, nem cseverésztem, de nem is erőszakoskodtam többé. Az iskolaévek alatt rá kellett jönnöm, hogy a gyengébb marad alul, és nekem nem volt kedvem alul lenni. Felvettem hát a terminátor maszkot, elrejtettem mögé minden érzelmet, és egyszerűen csak túléltem. Lazán fogtam fel a világot. Az ég kék, a fű pedig zöld. Az iskolába járás nagyjából azt jelentette, hogy valami olyat kell tennem, amit nem akarok. Idővel fellázadtam ellene, ahogy a világ összes dolga ellen. Társadalomellenes lettem, mert láttam azt a sok kegyetlenkedést, és nem tetszett. Fiatal korom ellenére mindent elkövettem, hogy az összes érzelmet kiirtsam magamból. Talán ezzel is harcoltam ki magamnak, hogy kevesen szerettek. Nem kellett a szeretetük, mert én is ugyan olyan közönnyel kezeltem őket. Mindent. 

Az után ismertem meg Dannyt, aki mindent megváltoztatott. Ő volt az első ember, akinek ki mertem mutatni, hogy vannak bennem érzések. Akkor jöttem rá, hogy vannak bennem, hiába próbálom őket figyelmen kívül hagyni. Az egyetlen barátommá, lelki társammá, nélkülözhetetlen társsá vált, tiszta szívemből szerettem. Ezek után ő meghalt. Talán ha nem történik ez, ő mindent megváltoztatott volna bennem, de a halálával csak még hidegebb lettem. 

Furcsaság, hogy az emberek sosem gondoltak arra, hogy talán szándékosan nem mutatok érzelmeket, vagy ha mégis, azonnal valami hatalmas nagy tragédiát, vagy szenvedéssel teli múltat sejtettek mögötte. Nem volt ilyesmi. Szó sem volt traumáról, szenvedésről vagy akármiről. Egyszerűen csak sosem szerettem, ha az emberek rajtam nevettek, és mifelénk már csak így volt, ha sírtál kinevettek érte. 

Londonba költözésem előtt tanulmányoznom kellett az emberek viselkedését, minden részletet. Több érzést próbáltam megmutatni, közvetlen lettem és barátságos. Már amennyire tőlem telt. Tényleg nagyon komolyan próbálkoztam. Teljesen új életet akartam kezdeni, egy rendes életet. Olyat, ahol nem vagyok kívülálló, érzéketlen szemét. Csak egy átlagos, kedves lány. Az, hogy megismertem a fiúkat, sokat segített. Hogy ők, főleg Niall ennyire nem szégyellik kimutatni az érzéseiket jó példa lett számomra. De még mindig képtelen voltam igazán utat engedni az érzéseknek. Kínos volt, és kiszolgáltatottnak éreztem magam tőle. Nehezítette a dolgot, hogy képtelen voltam a sírásra. Egy könnycsepp sem hagyta el a szemeimet, és nem tudok visszaemlékezni, hogy mióta. Nagyon régóta. 

Aztán jött ez az egész Niall ügy. Nem akartam, hogy így történjen. Senkibe sem akartam beleszeretni, mert képtelen lennék újra elveszíteni azt, akit szeretek. De ő minden tekintetben más volt, mint az összes többi ember, akiket életem során ismertem. Elkerülhetetlen volt az egész. 

Már kezdtem volna hozzászokni a dologhoz, hogy egyszerűen nem merem, és nem is akarom kimutatni az érzéseimet, ezzel sodorva magam kínos vagy kiszolgáltatott helyzetbe, mikor jött a szőke herceg piros buszon, kihozta belőlem a legmélyebb érzéseimet, amiket senkinek sem akartam megmutatni, de ott volt ő, és minden egy pillanat alatt történt. 

Vettem egy nagy levegőt, és felnéztem a párna mögül egyenesen a látogatómra. Egyszerű mosollyal nyugtáztam a tényt, hogy a mellettem ülő személy Niall volt. A mosolyom alatt mély rémület kaparta a lelkem. Féltem a gondolataitól, az érzéseitől. Döbbenetem nem látszott rajtam, pedig rendesen meglepett azzal, hogy ide jött, pedig nem itt kellett volna lennie. Csak néztem rá, és meg sem tudtam szólalni egy ideig. 

– Ne haragudj – mondta bűnbánóan, amitől a szívem szakadt meg, hiszen ez az egész egy butaság volt, ami miatt nem szabadott volna ennek történnie közöttünk. 

– Én? Azt hittem te haragszol rám – válaszoltam kicsit döbbenten, de megnyugodva. Nem szerepelt a terveim között, hogy majd még ő fog bocsánatot kérni. 

– Sajnálom, hogy nem bíztam benned – tette világosabbá előző mondatát. 

– Aligha tehetted volna – csúszott ki a számon mielőtt meggondoltam volna. – Szóval beszéltél Harryvel? – kérdeztem félve. 

– Addig koslatott utánam, amíg sarokba nem tudott szorítani, elmondta az első adandó alkalommal – felelte, és elképzeltem, amint Harry „missionimpossible” játékot játszik, hogy Niallt egyedül érje. 

– Sajnálom, hogy Harry vallomására is szükséged volt ahhoz, hogy higgy nekem – nyögtem ki elhaló hangon. Egyszerűen úgy éreztem muszáj felhívnom rá a figyelmét, hogy az egész nem az én hibámból történt. Elég időm volt átgondolni az egészet, és logikusan, nem is tettem semmi rosszat. Ahogy ő sem. Az egész egy irreális marhaság volt, ami mindent összezavart. Semmi értelme az egésznek, és ez annyira jellemző volt rám.

– Én is – szólalt meg bűnbánóan. – Ugye… – kezdett egy mondatba, de megállt. Csendben küzdött, hogy helyesen fogalmazza meg. Megkönnyítettem a dolgát, nem akartam, hogy kínossá váljon. 

– Eddig boldogan éltem nélküled, nem hiányzott az életemből semmi. De most… Most, hogy tudom… hogy tudom azt, milyen az élet veled. Nem tudnék már ugyan az lenni, aki előtte voltam. Nem akarok többet olyan lenni. Az akarok lenni, aki melletted vagyok. Jobbá tettél engem, mert te vagy a jobbik fél, én pedig a rossz. Te kijavítod, ami nem jó bennem, érted? Amikor ott vagy, és szeretsz… nem tudom utálni magam, mert mindenben egyet értek veled, akkor is, ha kételkedem benne, hogy jól gondolod. Szeretlek Niall – mondtam neki egészen őszintén, és vártam a választ. Rettenetesen féltem azokban a másodpercekben. Minden olyasmit mondtam, amit eltitkoltam volna legszívesebben, de ezt tudnia kellett. Féltem attól, ahogy reagál majd. 

– Hercegnőm – emelte fel a fejét, szemei csillogtak. Kissé könnyesek voltak, de nem szappanoperásan. – Én is szeretlek téged – mondta ki rövid szünet után, majd közelebb húzott magához. Nagyon-nagyon közel. 

A kevés távolságnak köszönhetően, még a szívverését is hallottam, és ez az érzés hirtelen olyan reakciót váltott ki belőlem, amitől ismét fájni kezdett az arcom, próbáltam nem törődni ezzel, de egyszer csak minden homályossá lett. Az arcomon maró sós könny folyt végig sűrűn, megállíthatatlanul, mint egy kis patak. Úgy sírtam, mint egy kislány. Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, és csupa víz volt minden a könnyeimtől. Már el is felejtettem, milyen érzés. Felszabadító, megnyugtató. Niall végre magához ölelt. Bennem meg egyre erősebben próbáltak utat törni ezek a rég feledésbe taszított cseppek. Mintha az összes régi könnyem is most akarna távozni. Az összes fájdalom egyszerre szakadt ki belőlem. Olyan voltam, mint egy esőfelhő, békés, nyugodt és hatalmas mennyiségű vizet engedtem szabadon. Nem eresztett a szorításából egészen addig, amíg abba nem hagytam a sírást. Körülbelül négy órát pazarolt rám… erre. Velem töltötte azt az időt az életéből, ami sokkal érdekesebb annál, mint hogy engem vigasztaljon, mégis ott volt. Mennyi lány szeretne vele csak egy pillanatig egy légtérben lenni, vagy csak egy országban, ő mégis velem töltötte azt az időt, én pedig hálás voltam neki ezért. Az egészért, hogy képes úgy szeretni, ahogy vagyok. 

Mikor végre elálltak a könnyeim, és sokkal nyugodtabb lettem, mint egy bűnöző, akiről leszedték a súlyt, már nem féltem az érzéseimtől. Megkönnyebbültem. Lekerült rólam ez a teher. Tudtam, hogy vége mindennek, ami eddig volt, és új időszak veszi kezdetét. Neki köszönhetően… végre úgy tudom őt szeretni, ahogy megérdemli.