Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
„A virágok elhervadnak, és elvesztik szépségüket, ahogy én is a semmibe tükröződöm, elveszve a heves esőben."
❁
Az ember természetéből adódóan viselkedik ellenszervesen másokkal, amit sajnos a saját bőrömön tapasztaltam meg. Mindig kilógtam a sorból, hiszen mindenki tudta, hogy nem vagyok Tyrell, de még csak nem is Égikertben születtem. Betolakodónak neveztek a hátam mögött, az utcán sokszor próbáltak meg fájdalmat okozni - szavakkal és fegyverekkel egyaránt -, és mindenféle rémtörténet terjengett rólam, meg arról, hogy ki is vagyok én igazából. Lord Mace Tyrell fogadott be, ő nevelt fel, neki hála lett egy szeretett családom. Két esztendősen kerültem hozzá, azt azonban sosem akarta elmondani, hogy honnan származom. Immár Égikert az otthonom, úgy ismerem, mint a tenyeremet, s ennél szebb helyet elképzelni sem tudok a Hét Királyságban.
Szerintem én vagyok az egyetlen a várban, aki mindig kora hajnalban kel, mégis sikerült elaludnom a Nagy Lovagi Torna napján. Annalise, a szobalányom keltett fel, s amíg én igyekeztem mihamarabb magamhoz térni, addig ő széthúzta az ablakok előtt lógó nehéz bársonyfüggönyöket. A hirtelen betóduló fényesség miatt hunyorognom kellett, de még így is láttam, hogy odakint hét ágra süt a nap, a kék égen pedig tejfehér bárárnyfelhők úsznak. Tökéletes idő a torna megtartására!
– Kisasszony, melyik ruháját óhajtja felvenni e nemes nap alkalmából? – kérdezte tőlem az asszony.
– A világoskéket, amit Lorastól kaptam a tizenharmadik nevem napjára – hangzott a válaszom, s közben kimásztam az ágyamból.
Annalise bólintott, majd kivette a szekrényből az előbb említett ruhát, a hozzá tartozó fehér alsószoknyát és egy derékfűzőt. Utána megtöltötte a szoba túlsó végében lévő kádat vízzel, és mindenféle mosakodószert készített mellé.
Miután végeztem a fürdéssel, a szobalányom segített felvenni a ruhámat, majd befonta világosszőke hajamat két díszes fonatba, amelyek végére egy-egy margarétát tűzött. Felvettem a kedvenc ezüst nyakláncomat, belebújtam a cipőmbe, és már készen is voltam. A szobámból kilépve végig haladtam a fehérre mázolt folyosón, le a lépcsőn, majd át a főkapun - ami most szélesre volt nyitva -, és már kint is voltam. Mélyen beszívtam a friss, nyár végi levegőt, közben néhány gyenge szélfuvallat az arcomat csiklandozta. Az udvar valósággal pezsgett, mindenfelé embereket láttam, akik szerte Westerosból érkeztek a Nagy Lovagi Tornára, ami minden évben itt, Égikertben kerül megrendezésre.
– Nahát, Raenerya! Gyönyörű vagy ma is, mint mindig – döcögött felém apám, aki erre az alkalomra ünnepi ruházatát vette fel, aranybarna haja pedig elegánsan hátra volt fésülve. Jócskán benne volt már a korban, de amikor mosolygott, valósággal megfiatalodott.
– Köszönöm, apám! Margaeryt merre találom? – kérdeztem, miközben a kastély előtti lépcsőkön próbáltam meg lemenni a számomra szokatlanul magas sarkú cipőben.
