Kapitány

 Az idő, mintha csak megérezte volna, hogy ezen a szerdai napon esnie kell. Ő teljesítette is a kötelességét és úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Boka János kinézett a ház ablakán és megigazította fekete öltönyét. A szülei már elindultak, de ő még össze akarta magát szedni. Hiszen nem minden nap történik ilyen az ember életében. A legtöbben nem is akarják, de ettől függetlenül ott lebeg a fejük felett. Még egyszer utoljára a tükörbe nézett, ami az egyik ajtón lógott, majd esernyő nélkül indult neki az útnak. Próbált nem arra gondolni, hogy hova is készül, de hiába. A könnyei összefolytak az esőcseppekkel. Ennyi volt. A grund-ot is elvették tőlük. Vége van mindennek. Mégis, ez semmiségnek tűnik barátjuk elvesztéséhez képest.

- Ernő... - Motyogta maga elé a fiú és befordult a térre.

Már csak pár utca és ott lesz. Ennyire még sose érezte nehéznek a lábát. Néha meg-meg állt, de tudta, hogy meg kell tennie ezt a néhány métert még. A barátjáért, Nemecsekért. Ő is megtette értük és most itt tartanak. Ebben a pillanatban Boka úgy érezte, hogy sosem lesz már semmi a helyén. Soha többet nem fog kisütni a nap és ő maga sose lesz már boldog.

- Boka! - Hallotta maga mögül a kiáltást.

Csónakos közeledett felé. Szemei furcsán csillogtak.

- Megbeszéltem a többiekkel. - Biccentett egyet.

Nem kellett többet mondani, értették egymást. Az utolsó útjára el kellett kísérniük a kapitányt, még ha ezt azt jelentette, hogy a felnőttek majd furcsán néznek rájuk. Most, hogy Csónakos ott állt mellette, Boka is sietősebbre vette a lépteit. Oda kellett érniük, még mielőtt...

Épp időben érkeztek. A szekér akkor ért a temető kapujába, mikor ők is. A fiú bólintott egyet Csónakosnak, ezzel jelezve, hogy indulhat. Ő hatalmasat füttyentett, mire hirtelen a felnőttek közül kiváltak a Pál utcai fiúk és sorfalat álltak a koporsónak. Senki sem rótta meg őket és senki nem nézte őket őrültnek. Inkább részvéttel teli pillantások kereszttüzébe kerültek. A fiúk azonban, az eső ellenére is kihúzták magukat, szalutáltak és könnyek között búcsúztak el barátjuktól. A kapitányuktól. Bokának kellett volna elkiáltani magát, de nem jött ki semmi a torkán. Aztán hirtelen egy mély hang zúgott végig a tömegen.

- Tisztelegj! - Kiáltotta Áts Feri.

A vörösingesekkel még hosszabbra nyújtották a falat, mely egészen a sírgödörig nyúlt, ami elnyelte Nemecsek Ernőt. Örökre.