"Kezem magától cselekedett és megfogta az övét. Éreztem, hogy rögtön megfeszül, majd elhúzza a kezét, be a takaró alá. Szemeit a padlóra szegezi, bennem meg ismét ott vannak a kérdőjelek.
- Ki tette ezt veled? - kérdeztem és ekkor jöttem rá, hogy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
C a m
A ház, egy alapos takarítás után visszanyerte normális alakját. Összeszedtem a szilánkokat, megtisztítottam, ahogy csak tudtam a szőnyegre kiömlött bort és az emeletről a véres lepedőt a szemetesbe hajítottam. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy ki volt képes ilyen dolgot csinálni egy ilyen ártatlan lánnyal. Én, ha egy nőre gondolok, nem az erőszakot látom magam előtt, hanem azt, hogy milyen törékeny, érzékeny lények ők. Sose emelnék kezet rájuk. Semmilyen esetben sem. Én tisztelem a nőket, hisz őket senki se pótolhatja.
Ahogy a húgomat se. Suttogta egy belső hang. Éreztem, hogy a fájdalom újra magába akar kebelezni, de nem omolhatok szét. Most nem. Akkor nem, mikor itt van egy másik bajba jutott lélek is.
A szilánkokat egy külön szemetes zsákba gyűjtöttem össze, és mikor kinyitottam a kukát, szemet szúrtak azok a sütemények anyám tálcájával, amit még én hoztam át a szomszédnak. Miért dobta ki a sütiket? Kivettem onnan a tálcát, a sütemények, amikből nem ehettem, tehetetlenül hullottak a szemetes mélyére.
Visszamentem a nappaliba kezemben a tálcával, de a lány nem feküdt a kanapén. A takaró is eltűnt, fogalmam sincs, hogy hova mehetett. Eluralkodott rajtam a félelem, és hirtelen nem tudtam mire vélni az érzelmet. A gyomrom görcsbe rándult arra gondolva, hogy egy pillanatig nem figyeltem és rögtön elvesztettem még valakit. A húgom a karomban, égre meredő hideg szemei megrémisztettek, sose tudtam elűzni magamtól a rémisztő képet.
Beszaladtam a fürdőbe ott nem volt, a szobában sem, végül hátramentem a kertbe. Félelmeim rögtön elfoszlott, mert ott ült felhúzott lábakkal, betakarózva, akár egy angyal figyelte a kertjük mögött magasodó fákat a fa hintaágyról. Nagyon belemélyedhetett valaminek a gondolkodásában, mert akkor se vette észre, hogy ott vagyok, mikor leültem mellé. A hintaágy lágy ringatása megállt, ő meg végre felfigyelt rám. Sebezhető szemei kíváncsiságot sugalltak, ahogy az enyémek is.
- Miért lettek kidobva a sütemények? – direkt a leglágyabb, leghalkabb hangomon kérdeztem őt, nehogy valamiféle fenyegetésnek vegye a kérdésemet. Először engem nézett, majd le a tálcára, ami még mindig nálam volt, és vissza rám.
- Bocsánat. Vissza akartam adni. – lehajtotta a fejét, gondolom elszégyellte magát. Felemeltem a fejét, mire érintésemre kitágultak a szemei, tehát jobbnak láttam inkább elvenni álla alól a kezem.
- Semmi gond. Nem haragszom. Csak tudni szeretném. – csak nézett rám, nem hiszem, hogy meg akart volna szólalni. – Nem ízlett? Nem szereted a csokoládét? – unszoltam óvatosan tovább, mire ajkai némán habogni kezdtek.
- Csak-csak... nem szabad ilyeneket ennem. – mondta halkan. Nem értettem, hogy mitől fél ennyire, és ez egy kicsit aggasztott is.
- Hogy-hogy? Laktóz érzékeny vagy? Vagy cukorbeteg? – rögön ezek voltak az első tippjeim, de tudtam, hogy a valóság ennél is szörnyűbb.
