Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
„Minden búcsú egy kis halál."
❁
A fogadóterem telis-tele volt emberekkel, akik mind Westeros más-más vidékéről érkeztek. Nem vagyok túlságosan világlátott, sőt, összesen egyszer voltam Égikerten kívül - akkor is csak az innen nem messze lévő Óvárost látogathattuk meg a nővéremmel -, de viszonylag jó emberismerőnek tartom magam, így könnyen meg tudom állapítani, hogy ki honnan jöhetett. Az általában üresen kongó helyiséget most betöltötte a meghívottak folyott hangú beszélgetése. A mi hatalmas, abroncsos - az én esetemben élénk színű - ruháink enyhén szólva feltűnőek voltak a szobában, ahol mindenki többnyire fekete vagy szürke öltözékben volt. Kényelmetlenül feszengtem, és az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek átöltözni egy másik ruhába, amikor Margaery finoman oldalba bökött.
– Jön apánk... – motyogta halkan, és egy nagy sóhaj kíséretében mosolyt varázsolt az arcára. Mindig csodáltam benne, hogy az érzelmeit egy pillanat alatt el tudta rejteni. Nekem persze állandóan az arcomra volt írva minden.
A terem másik végéből valóban Lord Mace döcögött felénk. Amikor hozzánk ért, én is megpróbálkoztam egy mosollyal, és köszönésképpen bólintottam.
– Margaery, drágám, nem túl fakó ez a ruha számodra? Mintha egy kissé sápadtnak tűnnél! – A nővérem egy darabig eldiskurált apámmal, aztán nagy levegőt vett és elindult a terem túlsó vége felé. Biztosan Renlyhez lett küldve.
– Raenerya – fordult felém. – Te most menj és légy kedves a vendégeinkkel! A vacsora nemsokára tálalva lesz, akkor majd a főasztalnál fogsz ülni. – Azzal el is sétált. Utáltam, ha valaki húzta az idegeimet, és apám most pont ezt csinálta. Biztosan a vacsora közepén akarja bejelenteni a jövendőbeli férjemet, amikor mindenki jelen van, az jellemző lenne rá. Idegességemben a kontyba tűzött hajamhoz nyúltam és kirántottam belőle a csattot, mire hosszú, szőke hajam hullámosan leomlott a vállamra. Utáltam, ha fel volt fogva, olyankor furcsa módon védtelennek éreztem magam. Jó, ez így most hülyén hangzik, de sokkal jobban szerettem kiengedve a hordani, hiába nem tetszett az a septáknak.
Miután megvoltam a hajművelettel eleget téve apám kérésének beszélgetni kezdtem a messziről jött urakkal és úrnőkkel. Vagy fél óra is eltelt már, és én éppen Lady Shellával váltottam pár szót a szerinte félelmetes lovagi tornáról, amikor apám az asztalokhoz terelt mindenkit. Kezdetét vette végre a lakoma. A fáklyákkal megvilágított teremben összesen hat asztalt állítottak fel, abból egy a kis magasításon állt, szemben a többivel. Ott ült a Tyrell család, és elvileg én is.
A főasztal közepén apám foglalt helyet, tőle balra a felesége - ő anyám helyett anyám -, Lady Alerie, aki mellett a gyermekeik sorakoztak fel idősségi sorrendben; Willas, aki Égikert örököse, bár inkább csak egy beképzelt fiatal fiú, mellette Garlan, ő nem sokkal idősebb Lorasnál, és szintén lovag. Tőle is balra ült az előbb említett - kedvenc - bátyám, utána pedig Margaery, aki kicsit ki volt pirulva, és egy boros kupát forgatott mosolyogva. Az asztal végén egy üres hely árválkodott, s minden bizonnyal rám várt. Elindultam hát, közben a tömegből sokan fordultak utánam. Az emberek általában felkapják a fejüket az ezüstös hajam láttán, ami valóban eléggé különleges.
