Farkas lélek (Farkas szellem folytatás)

Régi ismerősök

A Dél-Dakotából megszokott horkolásra ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem két meglepetés is várt. Egy kellemes, és egy kellemetlen. Kezdem a kellemessel, Tyler épp a kezemet fogva aludt. A kellemetlen pedig Rebecca, aki összefont karral állt az ágy előtt.

-Jó reggelt!-mondta mielőtt kiment a szobából.

-Jobbat!- feleltem halkan, mivel tudtam, hogy úgy is meghallja. Nem sokkal ezután Luke, Lucas, Nicole, és egy számomra ismeretlen férfi lépett be a szobába, ami alaposabb megnézés után egy kórház, kórterme. Erre a neszre Tyler is felébredt. Némán mosolyogva figyelte a szobába belépő csapatot.

-Hogy érzed magad?-kérdezte Lucas.

-Jól! Nem fáj semmim! Hol van apa?-kérdeztem halkan miközben még alaposabban végignéztem a szobán.

-Elvittük egy biztonságos helyre, amíg biztosak nem leszünk benne, hogy minden rendben van!-mondta Lucas, majd gyorsan témát váltott és Tylerre nézett.-Ismered őt?

-Igen, ő itt Tyler Williams, az én...-mit is mondhatnék, az "exem" túlzás lett volna, de a barátom meg nem lett volna teljesen őszinte, így inkább hagytam őt választani a két lehetőség közül.

-Az exe vagyok!-mondta, mire alig tudta visszatartani a nevetését a többiek arcát látva. Én is így voltam ezzel, az arcukon olyan szintem kiült a döbbenet, hogy nehéz volt nem röhögni. Köpni, nyelni nem tudtak hirtelenjében. Luke arcán egy kis szomorúságot is láttam fel villanni, de csak olyan rövid időre, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy mit láttam.

A továbbiakban megismertem Luke és Nicole édesapját John Cartert. Ő a helyi kórház főorvosa, lényegében olyan mint Jeremy, csak kicsit idősebb és tapasztaltabb. Gyorsan helyrejöttem, és beszélgetni akartam Tylerrel.

-Tyler beszélhetnénk!-hívtam be egy szobába.

-Hiányoztál!-mondta mikor belépett a szobába.Vágtam egy grimaszt, mire közeledni kezdett, tudtam mire készül. Meg akart csókolni, akármennyire is jó volt vele csókolózni, nem engedtem neki. Eltoltam magamtól, erre értetlen arckifejezést láttam az arcán.

-Nem fogunk csókolózni, legalábbis most nem! Nemsokára vissza mentek Dakotába és nem lehetünk együtt. Ha most megint elkezdjük, nehezebb lesz a búcsú, a másik meg hogy ma van telihold és nem tudom mit fogok csinálni!-közöltem vele az egyszerű tényeket.

-Tudom, de csak egy csókot!-kérlelt, mire nemlegesen megráztam a fejem. Ilyen gyorsan elfelejtettél?-kérdezte gúnyosan.

-Tipikus! Emlékszel mit ígértem? Azt, hogy lehet, hogy elválunk, de sohasem foglak elfelejteni. Nem is tettem. Az eltelt hét alatt mindig rád gondoltam. Próbáltam megemészteni, hogy olyan könnyen elengedtél, hogy nem hívtál, hogy elfelejtettél. Eközben te mit csináltál? Fogadni merek nem szomorkodtál, sőt ahogy Rebecca arcát értelmezem nem igazán unatkoztál.-vágtam mindent a fejéhez, erre ő csak megfordult, kiment a szobából, szólt Rebeccának és leléptek, próbáltam megállítani, nem túl nagy sikerrel. Megkerestem a telefonom és felhívtam. Kicsengett, majd hangpostára kapcsolt, ez történt a következő 5 esetben is. Végül meguntam és hagytam neki egy üzenetet.

"Hey! Itt Danielle! Ne haragudj rám, nem gondoltam át mit beszélek! Beszéljük meg! Nem akarok így elválni! Kérlek hívj fel!"

-Mi történt?-kérdezte Nicole a kétségbeesett arcomat látva.

-Összevesztünk, elment és vitte Rebeccát is!-mondtam elhaló hangon.

-Mindenképp mesélned kell erről a srácról! Helyes, és kedvesnek tűnt! Minden részletet el kell mesélned!-mosolygott, és próbált felvidítani.

Az egész délutánt végigbeszélgettük. Jólesett, hogy végre beszélgethettem valakivel, aki nem az apám. Olyan volt mint régen Iannel vagy egy időszakban Isabellával.

 A teliholdat egy pincében töltöttem tapasztalt vérfarkasok között, az egyik vérfarkast majdnem kinyírtam, de szerencsére volt aki leállítson. Elmondták, hogy minden vérfarkasnak van egy (angolul) úgynevezett Anchor-ja, vagyis egy olyan dolog, vagy személy vagy bármi amire koncentrálva kontrollálni tudja magát. Sok vérfarkasnak ez például a haragja, esetleg más érzelme, vagy épp egy családtagja, barátja. Addig amíg nem találom meg a saját anchoromat, addig azt mondták, hogy a fájdalomba kapaszkodhatok(egy bizonyos szintig).

Napok, majd hetek teltek el, minden nap hagytam üzenetet Tylernek, de nem érkezett válasz. Éjszakánként volt, hogy rémálmok gyötörtek. Egyszerre tört rám minden rossz dolog ami a múltban történt, mindig lihegve és izzadtan ébredtem. Nicole próbált felvidítani, Luke próbált kedves lenni velem, és beszélgetni, de mikor kettesben maradtunk az elég kínos volt. Mintha megfagyott volna a levegő, nem igazán volt közös témánk. Az idő múlásával egyre több falkatagot ismertem meg, például Kristent aki végzős a sulinkban, vagy épp Nagy Bob (<-becenév)aki első látásra ijesztő motoros, amúgy meg nagyon kedves vérfarkas. Kicsit kívülállónak érzem magam köztük, de nagy részük örömmel fogadott. Akik nem igazán kedveltek azok a falka legjobb harcosai közül kerültek ki. Cameron vérbeli gyilkos, és nagy szava van a falkában, kicsit úgy áll hozzám mint Rebecca. Van miért aggódnom, Lucas lát bennem valamit, de nem bízik meg bennem 100%-osan. Mit kezdjek most? 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Sziasztok kedves olvasóim! Mostanában sok dolgom volt, nagyon sajnálom, hogy nem raktam fel részt! Ez a rész sem lett a legjobb, de remélem tetszeni fog! Írjatok kommenteket, jöhet hideg-meleg! Jó éjszakát!!