A zene útján

Az új kezdet

Érezted magad valaha magányosnak? Úgy igazán? Hiába keresed a kiutat, mindenhol csak zsákutca vár. Hallom a gép zúgását, de olyan távolinak tűnik. Aztán megszólal egy nő a mikrofonban:
- 10 perc múlva megkezdjük a leszállást, kérjük kapcsolják be öveiket.
Már csak 10 perc és megkezdődik az új életem. Félek. Mi van ha nem fogom találni a helyem a világban? Anya biztos tudná rá a választ ha itt lenne.
2 hónapja már, hogy elvesztettem a szüleim egy autóbalesetben. Egyre jobban fáj a hiányuk. Az ügyvéd azt mondta, hogy apám húga az egyetlen élő rokonom, ezért hozzá kell költöznöm. Csak egy bökkenő van:
- New Yorkba? Az kizárt, nem hagyom itt a szülőházam és a barátaim! - hangomban pánik tűnik fel és némi hisztéria.
- Sajnálom Collins kisasszony, de mivel a nagynénje az egyetlen élő rokona és maga még nem múlt el 18 se, ezért nincs választása. Ezzel le is zárnám ezt a vitát. - mondja kissé indulatosan.
- Chhh a kor csak egy szám, már egyedül is tudok gondoskodni magamról.
- Igen? És mondja csak az iskola mellett miből fizetné ki a lakbért a villanyt és a többit? Megértem kisasszony, hogy maga szenved a gyászban és minden áron ragaszkodik az otthonához, de értse meg, hogy nincs választása. Kérem csomagoljon össze. Reggel önért jön egy autó és ki viszi a reptérre. - hangja fokozatosan halkul. Már nem válaszoltam neki, egyszerűen csak felvettem a kabátom és kirohantam az irodából. Tudom, hogy ő nem tehet semmiről, de azért lehetne megértőbb. Hazafele úton zenét hallgattam. Próbáltam minden más zajt kizárni és csak a zenére koncentrálni. Fél óra gyaloglás után, hazaérkeztem. Fáradtan dobtam le magamről a kabátom és rögtön elkezdtem pakolni. Amint végeztem lefeküdtem anyáék ágyába. Először csak feküdtem, aztán megcsapott a szüleim illata, minek hatására megindult a könnyek hada. Csak sírtam és sírtam, aztán egyszercsak elnyomott az álom.