A jégkirálynő (Átírás alatt)

Szeretem. Tényleg szeretem

Fekete Nát szemszöge:

Ezt elszúrtam! Kibaszottul elrontottam! A fejem még mindig eléggé kótyagos a sok tömény alkoholtól, amit magamba gyűrtem, de tisztában vagyok azzal, hogy mi történt most az előbb köztem és Kéla között... Hogy nagyon megbántottam, pedig egyáltalán nem érdemli meg. Olyan jól alakult a kapcsolatunk mostanában, ő és én egy pár. Álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha ekkora áldás fog érni, hogy Kéla, ez a csodálatos, gyönyörű, sérült és mégis ragyogó lány lesz a barátnőm. Aki mellett kelhetek reggelente, akit csodálhatok miközben még alszik, aki hozzám bújva alszik el, akinek a nevetése, vagy csak egy pillantása bearanyozza a napomat. Totálisan beleestem, ehhez pedig semmi kétség sem fér... Ő lett a gyenge pontom, amiről nagyon sokáig nem is tudtam, mert már azelőtt az volt, hogy komolyabbra fordultak volna a dolgok közöttünk. Az érdeklődésem valójában már akkor elkezdődött Kéla után, amikor bekerült az iskolába és visszautasított engem. De akkor még csak egy hülye kisgyerek voltam, akinek piszkálta a csőrét és az egoját, hogy van olyan lány, aki visszautasítja. Aztán mikor megtudtam, hogy önbántalmazást végez, valahogy minden értelmet nyert. Az, hogy miért ennyire zárkózott és miért ennyire közömbös. Onnantól kezdve teljesen másképp tekintettem rá. Fogalmam sincs mi történt volna, ha már akkor megfogom a kezét. Talán sokkal hamarabb egymásra találtunk volna és hála egymásnak, mostanra mindkettőnk élete egyenesben lenne. Együtt lettünk volna már korábban is, mostanra pedig tervezgetnénk a közös jövőnket. De az is lehet, hogy ellökött volna maga mellől, vagy nem működött volna az egész, hiszen akkor még annyira különböző személyiségek voltunk. Valószínű nem mondtam volna le a hírnévről, a vele járó menőséggel, amiből Doló nem kért volna, így a kapcsolatunk akár hamar zátonyra is futhatott volna. Bevallom őszintén nem érdekelt, hogy mi lehetett volna, mert amikor összejöttünk, attól a reggeltől fogva senkire és semmire nem vágytam csak rá. Beértem volna, ha kiraknak minket egy lakatlan szigeten, ahol nincs semmi csak mi ketten, örökké. Igen, nyálasan hangzik, főleg tőlem. Soha nem bókoltam a lányoknak, legalábbis nem így. Soha nem törekedtem arra, hogy többnek lássanak, nem csak annak, aki az iskolában vagyok. Megadták amire vágytam, nekem pedig nem kellett több. Egészen addig, amíg Kélával ki nem takarítottuk azt az öltözőt. Soha nem voltam ennyire kiegyensúlyozott, de amióta ő az életem része, önmagam lehetek. Lehetőséget kaptam arra, hogy az ő gyógyulását elősegítve én is magam mögött hagyhassam a sérelmeit. A múltam fájdalmas pontjait, mindent. Új életet kezdjek vele, csak ez lebegett a szemem előtt. Jó akartam, jó akarok lenni hozzá, mert ő ezt érdemli. Annyian bántották és akárhányszor eszembe jut, legszívesebben felkeresném az összes barmot és beverném a fejüket, amiért akár egy könnycseppet is ejtett miattuk az én vörös angyalom...

Soha nem akartam, hogy a múltam kettőnk közé álljon, most mégis ez történt. Igaza volt, rohadt önző vagyok. Senkire nem gondoltam csak magamra, arra, hogy nekem mi lenne a jó, a többieket pedig leszartam. Nem érdekelt, hogy Kéla mennyire aggódhat miattam, mennyire kétségbe lehet esve amiért nem talál és mindenféle szörnyűségek fordulnak meg a fejében, pedig tudtam. Csak egyszerűbb volt ülni egy kicseszett kocsmában és leinni magam. Tudom, hogy hülyén hangzik, de tényleg nem akartam, hogy Doló belekeveredjen a szarságaimba, nem így. Nem érdemlem meg, hogy kihúzzon a csávából. Ki kellett volna rúgniuk az iskolából, igazán megérdemeltem volna az elmúlt évek alatt, mert sosem okulok. Vállalnom kellett volna a következményeket, a szüleim óriásit csalódtak volna bennem és valószínűleg végleg lemondtak volna arról, hogy más leszek, mint Krisztián. Mindig bizonyítani akartam, hogy igenis képes vagyok rá, hogy ne térjek arra az útra, amire ő tért. Főleg miután Val elment otthonról, a szüleim bár nem mondták ki, tudtam, hogy csak is én tehetek róla, amiért nem akar ide iskolába járni. Én is tudtam. Mégsem voltam képes a változásra, még a családomért sem. Ha tükörbe néztem, csak az unokatestvéremet láttam és az ő szarjait, amiken én is keresztül megyek. Egy szerencsétlen baleknak éreztem magam, de ennek ellenére mindig a könnyebb utat választottam. Nem volt húzóerőm, támpontom, célom, okom, hogy más legyek. De Kéla smaragdzöld szemei bevésődtek az agyamba, a szemeim előtt lebegett, ahogy rám nézett én pedig el akartam veszni azokban a szemekben. Ő volt az okom, hogy összeszedjem magam és jobb legyek. Most mégis elrontottam, mert bődületesen meg akartam óvni előtte azt a képet, hogy én nem török össze. De szétcsúsztam, amit neki kellett helyre hoznia, mert én képtelen voltam rá. Ezért pedig átkozom magam. Annyiszor áldozta fel már magát másokért, nem akartam, hogy miattam is keljen. Én csak azt akarom, hogy minden tökéletes legyen köztem és közte és ezzel rontok el mindent.