Szív nélkül

1. fejezet

„Úgy fáj, hogy nem vár a híres happy end..." (Bűbáj – Oly közel)

– Kék lett a hajam – hajol közelebb az egész alakos tükörhöz Evelin kétségbeesett tekintettel, de még így sem igazán hiszi el, amit lát.

– Csak néhány tincs – nevet fel a húga.

– Vivien, ez kék – ismétli meg hitetlenül pislogva magára Evelin.

– Kimosható, hétfőre nyoma se lesz – vonja meg a vállát Vivien.

– Olyan vagyok, mint valami képregényfigura...

– Egy dögös képregényfigura – jegyzi meg a húga palástolatlan elégedettséggel a hangjában.

– De ez... kék.

– Hé, te kérted, hogy változtassalak át!

Ez igaz, bár most már közel sem tűnik olyan jó ötletnek, mint pár órával ezelőtt. Evelin végignéz magán, és kelletlenül megállapítja, hogy a húga valóban átváltoztatta. A farmer rövidnadrág kihangsúlyozza a lábát – Evelinnek fogalma sem volt róla, hogy a lába ilyen jól is mutathat, bár azért az zavarja, hogy a rövidnadrág olyan rövid, hogy szinte kilátszik belőle a feneke. A fehér, feszülős top (amit egyébként atlétaként használ a blúzai alá télen) és a push-up melltartó pedig határozottan felhívja a figyelmet a mellére – Evelin attól fél, hogy amint megmozdul, a cicije fogja magát, és kiugrik a helyéről, igazából ezért is nem hordta soha ezt a melltartót.

A sminkje is Vivien munkája, Evelin általában csak felken egy kis ajakbalzsamot, azt is csak azért, mert könnyen kiszárad a szája, és néha használ szempillaspirált, de ennyi. Hogy a húga pontosan mit is művelt és hányféle dolgot vetett be, azt egy idő után Evelin már nem követte, azonban az biztos, hogy most szebb az arca, élettel telibb, mint egyébként, a szeme pedig nem olyan piszkosszürke, sokkal inkább élénken csillogó zöld. (Bár ehhez talán az is hozzájárul, hogy a húga levetette vele a szemüvegét, amitől egyébként Evelin elég ritkán válik meg, pedig csak olvasáshoz van rá szüksége, de minthogy igazából gyakorlatilag állandóan olvas, így mindig a keze ügyében tartja.) Aztán persze ott a haja – a halvány, erőtlen szőkében megvillanó vad kék...

Tulajdonképpen, ha nem tudná, hogy éppen magát nézi, megkérdezné ettől a – mi tagadás – dögös lánytól, hogy mégis mit keres a fürdőszobájukban. De magát nézi, és a magáról alkotott véleményébe egyáltalán nem fér bele az a szó, hogy dögös. Ő konzervatív, szolid és – hát jó, ami tény, az tény – jellegtelen. Rajta nem szoktak megakadni idegen tekintetek, nem mérik végig és nem képzelik el, hogy milyen lenne, ha az ágyukba cipelhetnék. Ez az igazság, és Evelin ezzel teljes mértékben tisztában van, és nincs is vele semmi baja – néha talán icipicit elszomorodik miatta, de ilyenkor mindig azzal győzi meg magát, hogy ha nem lennének jellegtelen emberek, nem lenne mihez mérni a szépséget, tehát akkor szépség sem lenne és jellegtelenség sem, és igazából mindenki unalmas lenne, szóval azzal, hogy ő jellegtelen, mások legalább szépek lehetnek. De ezzel csak rosszabb pillanataiban foglalkozik, alapvetően elfogadta és szereti, hogy olyan, amilyen. Nem akar más lenni – vagyis... nos, igen, egészen a mai napig nem akart más lenni.

De ma a férfi, akibe titokban bevallhatatlanul régóta szerelmes, megnősült. Megnősült, és nem őt vette feleségül. Evelin pedig épp ezért úgy érzi, hogy ma a legkevésbé sem akar önmaga lenni. Ma olyan lány akar lenni, aki képes a sarkára állni, aki nem fél, aki bátor, sőt, vakmerő. De azért ezekre a kék tincsekre nem készült fel. Ez nem vakmerőség, ez... ijesztő. Hupikék, szinte világító tincsek. Mégis hogy tehetné ki így a lábát a házból?