Szív nélkül

3. fejezet

„... ismerős, bennem él, ám felsejleni sem mer..." (Anasztázia – Volt egy régi december)

Evelin arra ébred, hogy folyik a nyála, és ez a legkevésbé sem kellemes ébresztő. Nagyot nyelve a hátára gördül – rettenetes a szájíze –, majd a kézfejével megtörli az arcát, és csak ezután nyitja ki a szemét, bár rögtön azt kívánja, inkább ne tette volna. A fejébe hasító éles fájdalom kíméletlenül emlékezteti arra, hogy mekkora kudarc is volt a tegnapi éjszaka. Vajon hova tette a józan eszét, amikor úgy döntött, okos dolog, ha magába dönt még némi vodkát?

Nem, ez költői kérdés, Evelin a legkevésbé sem akar rá válaszolni, de ekkor kéretlenül felrémlik benne a férfi sötét tekintete, a csókja sokat sejtető, bűnösen sötét íze, és máris érzi, ahogy sajgó forróság önti el az ölét...

Kicsit szédelegve, laposakat pislogva feltápászkodik, és a fürdőszobába megy. Előbb a vécét veszi célba, csak aztán áll a mosdókagyló elé, de ahogy megpillantja magát a falra szerelt pici tükörben, szabályszerűen visszahőköl a látványtól – még Szörnyella De Frász is megirigyelné, ha most látná. Nesze neked, dögös lány...

Előbb a sminket tünteti el magáról, olyan alaposan, hogy a bőre halványan kipirosodik. Utána a kád fölé hajolva annyiszor mossa meg a haját, hogy a kék tincseknek halvány emléke se maradjon – mire végez, már fáj a dereka, de ennyi kényelmetlenség bőven megéri. Csak ekkor dobálja le magáról a ruháit. Megnyitja a csapot, egy kis levendula illatú fürdősót szór a vízbe, majd óvatosan a kádba lép. A peremére ül, míg várja, hogy a kád megteljen.

Mikor elmerül a forró vízben, érzi, ahogy a tegnap óta egyre csak gyűlő feszültség végre kienged a testéből. Egészen a nyakáig merül, élvezi, hogy a haja úgy terül szét körülötte, mintha sellő lenne. Játékosan megmozgatja a fejét, és figyeli, amint a szőke tincsek lágyan hullámozva a melle elé siklanak. Gyerekkorában mindig azért szeretett igazán úszni, mert ha a víz alatt kinyitotta a szemét, akkor tényleg úgy lebegett körülötte a haja, mintha sellő lenne. Egyszer megpróbálta eljátszani Arielt – még igazán nagyon kicsi volt, tényleg, nagyon kicsi –, de amikor úgy tett, mintha énekelne, vizet nyelt, és köhögve-prüszkölve emelkedett a felszínre. Utána úgy döntött, inkább nem akar Ariel lenni.

A víz teljesen langyossá szelídül, mire Evelin kimászik a kádból. Megtörölközik, aztán alaposan megszárítja a haját. Középen választja el (Vivien tegnap kicsit oldalt választotta el, mert szerinte az kacéran szexi), és két szoros copfba fonja. Felkapja az ajtóra akasztott fürdőköntöst, majd anélkül megy ki a fürdőszobából, hogy akár csak egy pillantást is vetne a tükörbe. Evelin pontosan tudja, hogy néz ki. Úgy, ahogy mindig. Ha az a férfi most látná, valószínűleg eszébe sem jutna megcsókolni. Sőt, talán meg se ismerné, és Evelin őszintén úgy véli, hogy ez a legkevésbé sem túlzás.

A szobájába érve ledobja a köntöst és felöltözik. Egy egyszerű fehér szoknyába bújik, ami majdnem a térdéig ér és a legkevésbé sem mutatja ki az alakját. Sportmelltartót vesz, rá pedig egy szürke, egyenes szabású pólót, aminek gyakorlatilag nincs dekoltázsa. Aztán az orrára biggyeszti a szemüvegét, felkapja az éjjeliszekrényéről a könyvét, és vidám, lendületes léptekkel lesiet a konyhába.

Mindeközben pedig nagyon igyekszik, hogy a gondolatai ne kalandozzanak a férfi felé, ami persze a legkevésbé sem egyszerű. Evelin alig hiszi el, ami tegnap este történt – ha felidézi, ha képzeletben újra átéli, igazából elég nehéz is elhinni, hogy nem csak álmodta. Bár azt is meg meri kockáztatni, hogy arra a pár pillanatra átkerült egy párhuzamos univerzumba, és igazából az egész tényleg nem is volt valóságos. Még ennek is több értelme van, minthogy tényleg megcsókolta egy vadidegen, amit ő soha nem érzett szenvedéllyel viszonzott.