Lélektelen

4. fejezet

Cam csak bámult rám.
Érzelem mentes volt az arca.  Síri csend volt a kórtermembe, csak csipogást lehetett hallani ami a szívem dobogását tükrözte vissza. Szaporább lett a csipogás. Cam hátra dőlt a mellettem lévő széken, üres tekintetét nem vette le rólam, ahogy én sem. Minden oké vele? Felvontam a szemöldököm.
-Cam? - kérdeztem az arcát fürkészve. Érzések tömkelege ment rajtam keresztül. Engem nézett üveges tekintettel. Ennek fele se tréfa. Mi a fene?
- Cam! - mondtam határozottan. Ekkor most először pislogott, majd megrázta fejét. Majd ránézett az összekulcsolt kezünkre. Kivette kezét az enyémből. Lesütötte a szemét.
- Igen? - kérdezte lefele nézve. Ekkor megláttam egy érzést. Bűntudat suhant át az arcán.
- Minden oké veled? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Még te kérdezed? - nézett fel újra egyenesen a szemembe. Smaragd zöld szeme be volt vérezve, biztos voltam benne, hogy nem mostanában aludt. Bár nem szerettem volna megkérdezni mit keres itt, de a kíváncsiság győzött. Nem törődve amit az előbb mondott, így kicsúszott a számon:
- Mit keresel itt? - kíváncsian megkérdeztem. Arca erre halványan eltorzult, homlokán ráncok egymás után szaladtak össze. Gyilkos pillantást vetett rám. Hűha...
- Ezt komolyan kérdezted Jasmine? Most ugye ugratsz? Erősíts meg, hogy ezt rosszul hallottam! - csattant fel. Ekkor a kórterem ajtajánál mozgást észleltem. Pillantásomat odaszegezve az ajtó előtti hívatlan vendégre tévedt a tekintetem. Egy szellem. Persze, pont most kell ezeknek is megjelenniük! Ne törődj vele! Nézd levegőnek mint eddig csináltad! - utasítottam magamat.
- Segíts! - testtelen vendégem ezt üzent nyöszörögve felém. Nem törődve vissza fordultam Camhez. Az entitás utolsót sziszegett majd elhagyta a kórtermemet.
- Igen, komolyan kérdeztem Cam, és nem ugratlak. Jól hallottad.  - mondtam. Újra rám nézett.
- Baleseted volt Jas! Elütöttek! Méghozzá miattam! Azt nem tudom mit mondhattam, hogy így reagáltál, de ebből kiindulva sokkal többről van itt szó. Ennek ellenére téged az érdekel hogy én mit keresek itt amikor egy részt miattam ütöttek el! És ha ezt akarod hallani, rohadt nagy bűntudat gyötör! Még alig ismertem meg valakit erre tessék! Máris balesetet okoztam! Ennyi a legkevesebb, hogy itt vagyok! Nem tudom azt elviselni, hogy a miattam szenvedsz itt a kórházban!  - csattant fel megint. - Nem lett volna szabad utánad szólnom és akkor nem álltál volna meg... - felállt, és két kezébe temette eltorzult arcát. Sokkot kaptam, sokk alatt álltam. Köpni nyelni nem tudtam. Istenem, dehogy volt az ő hibája! Még csak az kellett volna! Én voltam az a begőzölt liba aki a zebra közepére került, de csak azért mert az emlékek újra felszínre kerültek!
- Cam! Jól figyelj rám! Most leszögezem, hogy nem a te hibád volt hogy én a zebra közepére kerültem, az meg pláne nem a te hibád, hogy miért gőzöltem be. Gyávának érzem magam, amiért elmenekültem előled. Nem volt helyes, hogy ezt tettem, bevallom. De miattam igazán nem kell emésztened magad! Menj, miattam ne fájjon a fejed. Az én hibám volt! És most megeszem azt amit magamnak főztem. A saját hibámban úszkálok, amihez nincs semmi közöd. Menj Cam, éld tovább az életedet mint eddig! - mondtam határozottan. Kezét elvette az arcáról, és üveges gyilkos tekintetet küldött felém. Köztünk lévő feszültséget akár meg is lehetett fogni, annyira erős volt.
- Basszus Jas, te hallasz engem?! Baleseted volt! Méghozzá miattam futottál ki az út kellős közepére! Nekem is közöm van hozzád! - hangját hangyányit felemelte, de amikor ezt kimondta, lesütötte a szemét. Mély levegőt vett majd nyugodt hangon folytatta. - Mit mondtam neked amivel ennyit ártottam neked? Mi volt az a szó amiért így felbosszantottalak?  - tekintete az enyémbe süllyedt. Istenem...annyira sejtettem, hogy ez a téma felfog jönni a mai beszélgetés folyamán. Nem mondhattam el neki. Soha senkinek nem árultam el, a két dolgot ami miatt a múltam kísért engem. Nem tehettem, hogy elmondom neki, főleg úgy hogy nem is ismerem még a srácot!
- Cam...ez olyan dolog amiről nem szívesen beszélek. Nem miattad menekültem el! Nem tartozik rád! Fogd fel! - mondtam egyenesen a szemébe. Zöld szeme megcsillant.
- Fogd fel te Jas, hogy nagyon is tartozik rám! Tudni szeretném az okát! Ennyi válasz jár nekem, hogy ne emésszem magam feleslegesen! - próbálta megőrizni a hidegvérét. Ott a pont. Teljes mértékben megértettem. Az fájt a legjobban, hogy igaza volt, nagyon is igaza volt. Erre nem tudtam mit mondani. Talált, süllyedt. Valamit akkor is mondanom kell neki, hogy ne hibáztassa magát feleslegesen!
- Cam. Mondtam már, hogy nem szívesen beszélek róla, de történt valami a múltamban... már így is rengeteget mondtam. Elégedj meg ezzel a válaszommal, légy szíves! - könnyek marták a szememet.
- A múltadban? Cica, Jas, ne idegesíts fel még jobban! Tiszteletben tartom, hogy nem akarsz róla beszélni, de én meg itt állok mint a hülye válaszok nélkül. És csak annyit tudok hogy a múlt. Az isten szerelmére cica... - és ekkor a kórtermem ajtaja kinyílt, és Mrs. Saunders leánykori nevén Joselyn Morgenster jött be.