Attack on Titan Fanfiction - Soto no Sekai (Eren x Oc) [BEFEJEZETT]

Egy csipet a múltból

A helyiség hullaszagtól bűzlött, s mindenhol túlméretezett testrészek, véres eszközök hevertek. A gyomrom is felfordult a látványtól. Éreztem, hogy az a kevés étel is, amit ma ettem, feljön. De amint meghallottam Eren aggódó hangját, visszanyeltem. 
- Mi történt? - lépett mellém a fiú, aztán azzal lendülettel el is sápadt. Megpróbáltam erőt venni magamon, hogy fel tudjak állni, de remegő térdeim miatt újra lerogytam. Eren, látva a mozdulatomat, megfogta a kezem, s felsegített. 
- Szerintem... Menjünk innen - javasoltam. 
- Um - bólintott. - Jó ötlet. 
Szépen lassan lebaktattunk, majd a fiú bevezetett az egyik szobába, amit talált, s leültünk az ágyra. 
- Ez mi volt? - kérdezte.
- Nem tudom. De szörnyen gusztustalan volt. Már rodhadásnak indult a húsuk. 
- Emberkísérletek zajlottak itt?
- Az meglehet...
- De jól vagy? Úgy tűnt, mintha majdnem elhánytad volna magad.
- Igen... Azt hiszem. Csak annyira nem bírom az ilyenek látványát. Te igen?
- Nem. Csak egyből elfordultam.
- Értem... Te is láttad kint azokat a ledőlt tornyokat?
- Igen. Mert, mi van velük?
- Azon gondolkodtam, hogy mi rombolhatta le őket.
- Szerintem egy vihar alatt rájuk dőlt pár magasabb fa - vonta meg a vállát. - Nem kell túl sokat filózni rajta.
- Talán igazad van - bólintottam. - És, most mit fogunk csinálni? 
- Kezd sötétedni. Szerintem maradjunk itt éjszakára. Utána próbáljunk valahogyan visszajutni a Rózsa falhoz. Onnan már könnyű lesz.
- És miért a falhoz? Miért nem az egységünkhöz?
- Ők addigra már visszaérnek. Nem hinném, hogy sokat foglalkoznának az eltűnésünkkel.
- És ha mégis? Lehet, hogy már neki is álltak keresni.
- Ki tudja? Majd holnap kiderül - szólt, aztán felállt, s az ajtó felé fordult.
- Hova mész?
- Aludni. A másik szobába. Már ideje lenne.
- Nem lehetne, hogy... Itt maradsz velem?
- Öhm... De hát...
- Kérlek. Nem akarok egyedül lenni.
- Ha nem probléma... - kicsikét elpirult. - Hozok át matracot a másik szobából.
- Rendben. Én addig megnézem a környéket, hátha találok ehető növényt.
Egyszerre hagytuk el a helyiséget, csak más irányba tartottunk. 
Az erdei levegő nagyon friss ilyenkor. És ami a legjobb, hogy este nincsenek titánok, így nyugodt szívvel sétálgathatok anélkül, hogy idegeskednék. A sötét beköszöntötte viszont nagyban hátráltatott abban, hogy bármit lássak. Szerencsémre viszont, még nem nyugodott le teljesen a Nap. 

Végül találtam csalánlevelet, pár darab gombát és áfonyát, meg málnát. Egy rongydarabban szorongattam, amit még korábban téptem le a ruhámról. Erent a szobában találtam, amint az ágyakat vetette. 
- Találtam bogyókat meg gombát. Ja, és csalánt is. 
- Tökéletes - jegyezte meg, majd elvett egy gombát. Evés közben egyikünk sem szólt egy szót sem, s mikor találkozott a tekintetünk, egyből félrenéztünk. Nem igazán volt egymáshoz mondandónk. 
- Izé... Eren. 
- Hm?
- Te miért csatlakoztál a katonasághoz? 
- Nos, ez egy elég hosszú történet.
- Szerintem van időnk - mosolyogtam rá.
- Tőlem - vállat rántva mosolygott. - Nekem lehet, hogy még nem meséltek róla, de én Shiganshinából, a Mária fal legdélebbi városából jövök. Szóval én is ott voltam, mikor megjelent a Kolosszális titán. És akkor falták fel az édesanyámat... és veszett nyoma apámnak. Azóta az a célom, hogy kiirtsam a titánokat. 
- Ez szörnyű... Fogad részvétemet.
- Köszönöm. Mellesleg, te is mesélhetnél. Alig tudok rólad valamit. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy miért is jöttél ide. 
- Hát... Legyen. Biztos tudsz róla, hogy Smith-san egy régi ismerősöm. Még a fal áttörése előtt egy felfedezőútnak hála jutott el hozzánk. Nagyon hamar összebarátkozott apával, aki egy bérgyilkos klán, a Hattorik vezetője. Megállapodtak, hogy apám harcosokat fog küldeni, akik fel tudják venni a harcot az óriásokkal. Csak aztán egy alkalommal anyám úgy döntött, hogy ő fog menni. Ez akkor volt, mikor én 9 éves voltam, pont a Mária fal bukásának évében. Soha többet nem láttam őt. Egy páran azt mesélték, hogy szembeszállt a Kolosszálissal, és a harcba halt bele. De nem tudom, hogy mi az igazság. És, szóval... Nos... Én is a "bosszú" miatt vagyok itt. Elég hasonló a múltunk, nem? 
- De igen. Nem gondoltam, hogy te is elveszítettél valakit a szeretteid közül. Sajnálom.
- Köszönöm - mosolyodtam el szomorkásan. Kicsit fájt felidézni, de jó érzés volt elmondani valakinek. Picikét olyan érzés, mintha megosztottam volna vele a fájdalmam.
- Szerintem mostmár aludjunk, jó? - vetette fel.
- Jó, már én is fáradt vagyok - ásítottam egyet, s ledőltem a párnára, szorosan betakarózva.

Egy ismeretlen helyen jártam. Végig puszták és csataterek sorakoztak, a távolban meg mintha az egyik falat pillantottam volna meg. A maga különös ridegségével viszont, gyönyörű volt. Az egész ijesztően ismerős volt, és mégsem. Elindultam a fal irányába, hátha többet is megtudhatok. Az út, amin elindultam, borzasztóan festett: halott harcosok vérétől vöröslött, s még a hullák is ott hevertek. Nem akartam odanézni. Inkább becsuktam a szememet, hogy ne lássak semmit.
Egyszer megbotlottam valamiben. A földre zuhantam, térdelve. Hátranéztem, hogy kiderítsem mi is volt az utamban, de egyszerre ledermedtem. Ismerős, szőke tincsek, széles szemöldök, üres, égszínkék szemek... Smith-san... ? Smith-san holtteste!!
Tekintetem lefagyott, egész testem megdermedt. Ahogy körülnéztem magam körül, sok mindenkit felismertem; Armin, Ymir, Christa, Jean, Marco, Conny, Sasha, Ackermann-san és... E-eren... Ez nem lehet igaz! Mi-mi történt... ?

- Aaah!! - ridatam fel.
Dermedten ültem az ágyon, saját tenyereimet nézegetve. Egy pillanatra azt hittem, beborítja a vér, de csak a képzeletem játszhatott velem. 
Eren mellettem aludt a földön. Lélegzése egyenletes volt, hallani lehetett, ahogy szuszog.

Él.

Megkönnyebbülten sóhajtottam.

Csak álom volt.

Nyugtatgattam magam, de még mindig remegtem.
- Eren? - suttogtam. - Eren...
- Um... Mi van? - fordult át a másik oldalára, s így találkozott a tekintetünk. Álmosan, és kíváncsian pislogott, amíg nekem elöntötte a pír az arcomat.
- N-nem baj, ha melléd... Melléd fekszem?
- Huh!?
Vazartan félrenéztem.
- Rosszat álmodtam.
- Mit?
- Mindenki... Mindenki meghalt. Te is...
- Élek. Látod? - ült fel.
- Tudom... Tudom. De akkor is... Még mindig remegek. Pont ezért nem lehettem jó shinobi. A holttestek látványa nagyon megráz... Pedig rengeteg ember életét elvettem már. De még mindig, nem tudtam leküzdeni ezt a félelmem. És egyre több, és több hullát látok, és egyre jobban-
- Gyere ide - hajtotta fel a takaró egyik részét, mutogatva, hogy feküdjek mellé.
Engedelmesen bólintottam, majd ledőltem a matracra.
Erennek kellemes, fenyőhöz és mentához hasonló illata volt, ami kis izzadtsággal és vérszaggal keveredett. Kicsit közelebb bújtam hozzá, hogy mégjobban érezhessem a kellemes aromát, de nem vettem észre, hogy a fiút milyen kellemetlen helyzetbe is hoztam.

- Eren szemszöge -

Ahogy Fujiri egyre közelebb húzódott hozzám, úgy dobbant egyre gyorsabban a szívem. Remélem semmit nem vett észre a reakciómból. Igazándiból, egy lányhoz sem voltam még ilyen közel, és meg kell mondjam, nagyon nyugtató a jelenléte. Fejét mélyen a vállamba fúrta, így nem láthattam az arcát, csendes szuszogását viszont hallottam.

Olyan, mint egy alvó macska...

A kezem mintha életre kelt volna, a lány fejére simult, ujjaim lágyan a hajába túrtak. Viszont, ő még csak meg sem rezzent, mintha természetes lett volna ez a mozdulatom. Bár felettébb kínos szituáció volt, mégis jó volt magam mellett tudni. Aztán észre sem vettem, és elnyomott az álom.