Szív nélkül

7. fejezet

„... higgyél hát a mesékben..." (Hamupipőke – Álmod egyszer valóra vál)

Evelin alig hiszi el, hogy ez, itt és most, tényleg vele történik. Egész eddigi életében legfeljebb csak képzeletben élt át ennyire tökéletesen romantikus pillanatot, és ha őszintén magába néz, be kell látnia, nem gondolta, hogy a valóságban valaha is átélhet. Talán azt sem gondolta, hogy a valóságban ilyesmi egyáltalán megtörténhet. Most pedig mégis itt fekszik a világ egy eldugott zugában, egy lehengerlően jóképű férfi fekszik mellette, és úgy nézi őt, mintha jelenleg csakis ő létezne a világon.

Leó tekintetében izzik a vágy, olyan intenzíven és letaglózón, hogy már pusztán ennyi elég ahhoz, hogy Evelin egész teste lázban égjen. Szeretné összeszorítani a combját, hogy legalább egy picit enyhítse öle követelődző sajgását, de nem teszi meg. Levegőt venni is fél, mert nem akarja, hogy ez a pillanat véget érjen. Őrizni akarja, ameddig csak lehet.

Ahogy elmerül a férfi tekintetében, ráébred, hogy már egyáltalán nem haragszik rá – talán azért, mert a férfi őszinte aggodalommal és féltéssel nézett rá, amikor összeszidta, hogy egyedül üldögél itt, de az is lehet, hogy akkor enyhült meg, mikor Leó csak annyit mondott a kérdésére, hogy tényleg nem vett még soha senkinek virágot. A férfinak valószínűleg fogalma sincs arról, hogy ellágyult az arca, ahogy töprengett, hogy a tekintetében zavartság játszott, és ettől esendőnek és emberinek tűnt. Nem a sötét lovag volt akkor, hanem egyszerűen csak egy férfi, aki nem tudja, mit mondjon. Evelin nem tudja, hogy ez miért is érintette meg annyira, de megérintette. Azóta úgy érzi, Leó és ő nem is különböznek olyan sok mindenben egymástól, legalábbis abban a tekintetben nem, hogy ami közöttük zajlik, az mindkettejük számára ismeretlen terep.

Persze nem kétséges, hogy Leó, ha akarná, bármikor újra fel tudná dühíteni, de Evelin úgy hiszi, hogy most már nem tudna rá igazán haragudni. Pedig a férfi miatt jött ma ide, egyedül akart lenni, hogy elengedhesse magát, hogy gondolkodhasson, hogy valamiképp megeméssze ezt az egész helyzetet, amivel egyelőre fogalma sincs, mit kellene kezdenie. Egy héttel ezelőtt ez a férfi egyetlen csókjával megváltoztatta Evelin világát, mindazt, amit önmagáról hitt és gondolt. Egy héttel ezelőtt még elégedett volt azzal, hogy olyan, amilyen, azóta azonban rájött, hogy tényleg menekült, és mostanra belefáradt ebbe.

„Nem kellene elmenekülnöd, főleg nem önmagad elől. Jó lenne, ha mernél végre élni." – Jázminnak igaza volt, amikor ezt mondta, Evelin tudja. És úgy érzi, hogy Leó pontosan azt adja neki, amit korábban csak elképzelni mert – izgalmat, őrjítő szédülést és szabadságot. Leó mellett minden pillanatban igazán él – él, és nem kell hozzá másnak lennie, kifordulnia önmagából, épp ellenkezőleg, tisztán önmaga lehet, gúnyos megjegyzésekkel, őszinteséggel, sutasággal, az önmagával vívott ostoba harcaival, félelmeivel, vágyaival... Lehet mindaz, ami ő, nem kell szégyellnie vagy takarnia semmit, mert Leó úgy fogadja el, ahogyan van, mindennel együtt. És bár ahhoz, hogy a férfi észrevegye, az kellett, hogy más legyen, most azonban Leó nem azért van vele, mert olyan csinosan vagy szépen öltözött fel. Azért van itt, mert itt akar lenni, vele.

Evelin fején csak egy pillanatra suhan át a gondolat, hogy mi van, ha téved – hiszen alig ismeri ezt a férfit, talán csak azért érez így, mert annyit gondolt rá, talán a valóságot már átszínezték az ábrándjai, de erről most, ebben a pillanatban nem akar tudomást venni. Most csak élni akar, igazán. Hosszú éveken keresztül csak álmodozott, bezárta magát egy varázslatos mesevilágba, ahol bármi megtörténhetett, amit elképzelt, most azonban azt akarja, hogy megélje az álmait, hogy valóra váltsa a meséket...