Szív nélkül

12. fejezet

„Hát jöjj utánam bátran, hogyha rám bízod magad..." (Macskarisztokraták – Thomas O'Pamacska)

Evelin könnyes szemmel megöleli Julikát. A kedves, gömbölyded asszony szelíden megpaskolja a hátát.

– Édesanyád büszke lenne rád – súgja a lány fülébe.

– Tényleg így gondolod? – húzódik el Evelin, és kicsit szipogva megtörli az orrát a kézfejével. Nem éppen elegáns vagy illő mozdulat, de Julika kisbaba kora óta ismeri, úgyhogy biztosan elnézi neki.

– Kicsikém, ő szerette ezt csinálni, ez a közös álmunk volt, és mindketten büszkék voltunk, hogy megvalósítottuk, de te másra vagy hivatott, és ha még köztünk lenne, ezt ő is pontosan ugyanolyan jól látná, mint én. Nem kell az ő álmát élned, én pedig felveszek majd valakit a helyedre, bár persze azért hiányozni fogsz.

– Azért az még odébb van – jegyzi meg Evelin elmosolyodva. – Az idei jelentkezésről már lekéstem – teszi hozzá picit elszomorodva.

– Ameddig maradsz, örülök, hogy itt vagy – mondja gyengéden Julika.

Evelin boldog, hogy már most szólt a döntéséről, semmiképp sem szerette volna, ha az édesanyja legjobb barátnője úgy érzi, hogy cserbenhagyta. Most, hogy az édesapjával és Julikával is beszélt, megkönnyebbült. Igazából évek óta nem volt ilyen felszabadult – hiszen végre tudja, hogy mit akar kezdeni az életével! És ezt Leónak köszönheti, ha ő nem említi... Tulajdonképpen, így utólag, egészen furcsa, hogy neki magának sosem jutott eszébe, hogy gyerekekkel foglalkozzon. Az elmúlt napokban sokat töprengett azon, hogy vajon miért nem, és végül arra jutott, hogy igazából bele sem gondolt a lehetőségeibe, mert úgy érezte – bármilyen butaságnak tűnjön is –, hogy amíg itt dolgozik, addig az édesanyja mintha jobban vele lenne. Pedig az édesanyja mindig vele van, bárhol legyen is – sőt, ha gyerekekkel fog dolgozni, továbbadhatja azokat a meséket, amelyek valaha az anyukájában születtek meg, így aztán ugyanúgy őrizheti őt és ugyanolyan közel érezheti magához, mint itt, a virágboltban.

A lány tegnap este, a teraszon ülve Leónak is elmesélte, hogy mire jutott, és nagyon örült, amikor a férfi helyeselte a tervét, sőt, mintha büszkének tűnt volna. Ez adott valami plusz energiát és eltökéltséget. Mert az elhatározásában persze biztos (pedig mikor Leó először felvetette, ösztönösen taszította el magától a gondolatot, csak később töprengett el rajta, akkor viszont olyan egyértelmű volt és olyan bizonyosság járta át, hogy attól tele lett önbizalommal), de mégiscsak van benne egy kis aggodalom, hogy talán már túl késő, hogy tanulni kezdjen. Hiszen huszonhét éves, mások ilyenkor már befejezik az iskolát, nem elkezdik.

De mikor Leónak felsorolta ezeket az aggodalmait, a férfi vigyorogva közölte, hogy általában nem néz ki huszonhétnek, úgyhogy emiatt kár aggódnia. Aztán komolyabban hozzátette, hogy szerinte bátor, hogy bele akar vágni, hogy mer váltani, kilépni a megszokottból, és bár lehet, hogy idősebb lesz, mint a csoporttársai, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy tudja, olyasmiért tanul, amit igazán szeretne. Azzal foglalkozni, hogy ki mit gondol, pedig nem más, mint időpazarlás. (Jó, hát Leó igazából úgy fogalmazott, hogy „azt pedig le kell szarni".)

Mikor Evelin megköszönte Leónak, nemcsak ezt, hanem mindent, a férfi csak hümmögött, és nem vett tudomást arról, hogy ő is kellett hozzá, hogy a lány úgy döntsön, óvónő szeretne lenni. Furcsa, hogy Leó sosem akarja elismerni a saját érdemeit, pedig igazán csodálatos ember...

Leóról persze eszébe jut, hogy a férfi már minden bizonnyal vár rá, úgyhogy sietve elköszön Julikától, majd szaporán dobogó szívvel, lendületesen kilép a virágüzletből – még a nyomasztó, fülledt meleg és a fenyegetően tornyosuló, sötét viharfelhők sem szegik kedvét –, és mosolyogva fordul a biciklije felé.