Szív nélkül

15. fejezet

„Hol volt, hol nem volt, régi nóta száll... Volt két idegen, aki hirtelen egymásra talált..." (A Szépség és a Szörnyeteg – Hol volt, hol nem volt)

Evelin félreteszi a könyvet, nem tud most a sorokra figyelni. Hiba volt kijönnie a vízelvezető partjára, mert ez is csak Leót juttatja eszébe, de már otthon sem bírta. Akárhová nézett, akárhová lépett be, mindig mindenhol mintha Leót látta volna. Ott ült a teraszon, a lába lazán keresztbe téve, a napszemüvege feltolva a feje tetejére, még jobban összekuszálva amúgy is borzas haját. Látta őt a konyhában, amint egy csésze kávéval a kezében beszélgetésbe mélyed a papájával. Ott ült a nappaliban Erik mellett, előre dőlve, a térdére támaszkodva és feszülten függesztve tekintetét a tévé képernyőjére. A szobájában a könyvespolc előtt állt, lezserül zsebre dugott kézzel és mosolygott, vagy az ágyán feküdt, és felvont szemöldökkel, kihívóan intett neki. Vagy csak szaladt le a lépcsőn, könnyed, puha léptekkel, vigyorogva.

Nem lehetett már elviselni ezeket a pillanatokat. A pillanatokat, amikor Leó mintha még mindig lenne – mármint vele, neki. Mert persze a férfi van, létezik, csak éppen ő nem tud róla semmit. Evelin nem hitte, hogy ennyire nehéz lesz. Hogy a színek mintha kikopnának a világból, hogy minden megfakul, megszürkül. Hogy az üresség, ami valahol mélyen benne egyre terjeszkedik, ennyire fájdalmas lehet. Persze nem adta fel, nem, azt semmiképp, szorongatja a reményt, makacsul és kitartóan, de attól még nagyon nehéz.

Főleg, amikor a bizonytalanság ostoba kérdésekkel sanyargatja. A „mi van, ha" kérdésekkel, amiket Evelin egyre inkább gyűlöl. Sose gondolta, hogy valaha bármilyen szót is meggyűlölhet, de ezt a hármat egyre inkább utálja. Mert mi van, ha téved? Ha Leó vígan éli világát, és még csak eszébe sem jut? Ha butaság a mese? Ha Jázmin is téved? Ó, a téved szó is kezd a gyűlölt szavak egyre népesebb kupaca felé araszolni.

A várakozás határozottan pocsék dolog. Főleg, ha az ember azt se tudja, meddig kell várnia, hát még, ha azt se, van-e egyáltalán értelme. Persze Evelin makacssága nem ismer határokat, úgyhogy mindezzel csak azért sem foglalkozik – vagy legalábbis legtöbbször nem.

Hétfőn még lelkes volt. Ábrándokat dédelgetett, lebegős jókedvvel várta a délutánt, dúdolgatott egész nap, és persze másra sem gondolt, csak Leóra. De a férfi aznap nem jött el. Evelin azonban nem esett kétségbe, akkor még nem. Úgy vélte, bármit is gondol vagy érez Leó, nyilván megpróbálja magának megmagyarázni, hogy kettőjük között mindennek vége, hogy elérte, amit akart, és innen nincs tovább.

Azért kedden már kicsit nyugtalanabb volt. Elég gyakran pillantgatott az órára, aztán pedig az emelet folyosóján az ablak elé húzott egy széket, és üres arccal, bambán meredt ki az utcára. Csak innen lehet a házuk elé látni (meg Jázmin szobájából), szóval még a vécére is csak lopva és gyorsan szaladt el, nehogy lemaradjon a pillanatról, amikor Leó megérkezik. Mert Evelin érezte – nem tudja, hogyan, de egyszerűen érezte –, hogy Leó jönni fog. Mintha össze lennének kötve, mintha a másik rezdülései akkor sem lennének ismeretlenek, ha egymástól távol vannak.

És akkor ott volt Leó. Evelin szíve hevesen dobogott, képtelen volt ülve maradni, és annyira, de annyira szeretett volna a férfihoz rohanni, a karjába vetni magát, és aztán minden lehetséges módon belefeledkezni. De ez sajnos nem képezte a terv részét, úgyhogy – bár fogalma sincs, honnan volt ereje – visszafogta magát.

A függöny mögül kukucskálva végigkövette Jázmin és Leó beszélgetését. A szavaik ugyan nem értek el hozzá, de Leó arcát egészen jól látta. Látta rajta a feszült várakozást, látta az idegességet, aztán a dühöt, és végül látta az ürességet is.