Szív nélkül

Epilógus helyett

„... nem tudod, mit hoz a holnap majd..." (Egyiptom hercege – Ahogy az Úr a mennyből lát)

Bukdácsolva lépked a koszos sikátorban, meztelen talpát szúrják az éles kavicsok. Az arcán összemaszatolt könnyek és keserű hamu nyoma. Még érzi a bőrén a lángok perzselését, az orrában még ott van a szag – elégett életének maró szaga. Nem tudja, hova tart, csak azt tudja, hogy nem állhat meg.

A sikátorban árnyak nyújtóznak fenyegetően. Megtorpan, amikor egy árnyék kiválik a többi közül. Remegve figyeli, ahogy közelebb ér hozzá, ahogy fölé magasodik. A férfi olyan, mintha az éjszakához tartozna, mintha sötétségből szőtte volna az élet. Felnéz rá, elkészülve mindenre, de a férfi csak leveszi a köpenyét, és szelíden a vállára teríti. Nem mond semmit, csak gyengéd tekintettel bólint, aztán visszaolvad az árnyak közé.

Ahogy kiér a sikátorból, halkan és puhán szállingózni kezd a hó. Régen szerette a havazást, de ma minden megváltozott, még ez is. Tudja, hogy innentől kezdve, ha havazni kezd, mindig ez a nap jut majd eszébe.

Vacogva, megszaggatott ruhája felett összébb vonva a különös férfi ajándékát, megy tovább. Nem adja fel.

Maga mögött hagyja a várost. Apró lába hóba merül, a lábujjait már nem érzi. Hogy honnan van ereje, nem tudja. Nem gondolkodik, csak teszi egyik lábát a másik után, de egyre nehezebb, mert a hó egyre sűrűbben hull alá a sötétségbe mártózott égből.

Az éjszaka olyan csendes, üres és védtelen, akár ő maga. A fakó-fehér beburkolja, körbeveszi, beszivárog a lelkébe. Nem bánja, mert a fehér üres, és ő üres akar lenni. Fehér, akár a hó. Áttetsző, mint a jég.

Ha hóból és jégből lenne, semmi se fájna többé.

Jázmin zihálva nyitja ki a szemét. Vacog a takaró alatt, pedig a nyáréjszaka jóleső meleggel tölti be a szobáját. Nem tudja, mit álmodott, de csontig hatoló hideget érez. Forró csokira vágyik, és bár általában figyel rá, hogy éjszaka ne nassoljon (a forró csokit ebbe a kategóriába sorolja), de most úgy érzi, hogy ez a kis apró bűnözés belefér – legfeljebb holnap majd kicsit többet fut.

Kibújik az ágyból, megdörzsöli a karját, hogy elűzze a hűvös emlékeket, aztán halkan kinyitja az ajtót, és kilép a szobájából. Óvatosan megy végig a folyosón, recsegős a parketta, és senkit sem szeretne felébreszteni. Ahogy befordul a lépcsőn, meglepődve látja a konyha ajtaján kiömlő fényt – ezek szerint nem csak ő nem tud ma éjjel aludni.

A konyhába lépve Vivient látja az asztalnál. A levegőben halványan érezni a forró csokoládé puhán szétomló, lágy illatát. A húga előtt az asztalon egy bögre, a lábát felhúzta a szék peremére, és a karjával átölelve tartja. Kicsinek és elveszettnek látszik. Jázmin hajlamos elfelejteni, hogy Vivien mennyivel fiatalabb nála, hogy még csak alig felnőtt.

– Szia, Viv!

– Jázmin? Hát te? – Vivien meglepetten néz rá.

– Rosszat álmodtam – vonja meg a vállát Jázmin, aztán a tűzhelyhez lép. Vivien sosem találja el jól az adagot, úgyhogy még neki is maradt a csokiból. – Ugye nem baj, ha megiszom a maradékot?

Vivien megrázza a fejét, úgyhogy Jázmin kiönti a langyossá szelídült italt egy bögrébe, aztán leül az asztalhoz a húgával szemben. Fürkészőn figyeli őt. A szeme alatt sötétebb a bőr, az arca fáradt és szomorú.

– Mi bánt, Viv? Hiányzik Evelin?

Evelin a hétvégén Leóhoz költözött, és bár Jázmin tudja, hogy Vivien erős, de ettől függetlenül biztos benne, hogy nem egyszerű feldolgoznia, hogy Evelin már nem lakik velük. Valószínűleg ezzel Evelin is tisztában volt, mert hetekig kétlaki életet éltek Leóval. Ha nem itt aludtak, akkor a férfinál, és ugyan állandóan együtt voltak, de Evelin nem költözött el. Jázmin azt gyanítja, hogy a húga elmondta Leónak, miért akar még várni, és talán még hetekig vártak volna, ha egy reggel Vivien nem ront be Evelin szobájába. Jázmin próbálta visszatartani – végül is sose lehet tudni, hogy zárt ajtók mögött mi történik éppen, és vannak bizonyos tevékenységek, amiket igen kellemetlen megzavarni, de aznap reggel szerencsére Evelin és Leó még semmi ilyesmibe nem bonyolódott.