Lélektelen

5. fejezet

- Valamit megzavartam? - kérdezte Joselyn, vagyis édesanyám. Cam előre lépett kezet nyújtott anyámnak.
- Cameron Black vagyok, az a fiú aki a lánya segítségére sietett. Nyugodtan tegezhet, de kérem, szólítson csak Camnek! És nem zavart meg semmit, éppen indulni akartam. - bűvölő mosolya füléig ért.
- Ó szóval te vagy az a bizonyos Cam! - Joselyn mosolyt küldött Cam felé. Cam felvonta a szemöldökét és oldalra fordította a fejét, majd rám nézett. Karba tett kezemet néztem és lesütöttem a szemem. Ezek után nem szerettem volna szemébe nézni.  - Mrs. Saunders vagyok, leánykori nevem meg Joselyn Morgenster. Nem tudom szavakkal kifejezni mennyire hálás vagyok, hogy a lányomnak segített! Köszönöm! Örvendek a szerencsének! - kezet ráztak. Cam felemelte anyám kezét, és gyengéden megpuszilta. Joselyn másik kezét a szája elé emelte és halk kuncogásba kezdett. Cam óvatosan oldalra biccentette a fejét, majd rám kacsintott. Szememet forgattam. Legbelül kicsit irigyeltem anyut ezért, hogy neki jutott Cam finom puszija a kézfejére. Ez nem igazság!
- Nem akarsz végre menni? - kérdeztem. Joselyn gyilkos pillantását nem tudtam elkerülni. Cammel találkozott a tekintetünk. Pimasz félmosoly virított az arcán. Legszívesebben lerúgtam volna a mosoly a képéről.
- Most, hogy mondod. Nem is rossz ötlet. - fekete szempillája alól megláttam gyönyörű zöld szemét, tekintetem megállt az ajkán. Vajon milyen puha lehet az ajka? Chh... ez nevetséges, hogy ilyenek jutnak az eszembe!  - Még találkozunk Jasmine, vagyis cica. - gonosz mosoly ott volt a jóképű képén. Cica. Már megint. Nem hagyom ennyiben.
- Nem hinném Cam, vagyis seggfej. - diadalmasan felemeltem a fejemet és gonosz félmosolyra húzódott a szám. Joselyn a fejét rázta.
- Szia Cam! Remélem egyszer majd újra látlak! Örülök, hogy megismertelek! - anyám biztató mosolyt küldött Cam felé.
Cam higany csípő mozgásával kiment a kórtermemből.

~Egy hónappal később~

Egy hónap telt el a balesetem óta. Ami azt illeti hamar felépültem, az orvosok is megcsodáltak. Két és fél hét alatt félig meddig felépültem, és hazaküldtek. Nagyon nagy szerencsém volt az orvosok szerint, megúsztam két csont repedéssel és sok zúzódással. Mázlim volt. Mostantól úgy kerülöm a zebrákat, mint a tüzet. Látni nem akarok egyet sem. Ez nagyon naiv volt tőlem, lehetetlen nem látni zebrákat, mindenhol ott vannak a városban. Joselyn vissza ment szülővárosomba, New York egyik kis városába. Nehezen adta be a derekát, hogy itt hagyjon engem, de végül belátta hogy jobb ez így neki és nekem szintén. Vissza a suliba! Lettek barátaim, igaz csak kettő. Blake és Elizabeth, becenevén Beth. Nagyon összenőttünk mi hárman, nagyon jó kis társaságot alkotunk mi. A hír miszerint "egy lányt már az első nap elütöttek" pletyka futó tűzként söpört végig az egyetemen. Egy és fél hete járok egyetemre, amit nagyon szeretek, főleg a biológiát. Egyet leszámítva. Camet. Ő lett a padtársam és a csapattagom. Addig amíg én hiányoztam, ő szépen mindent elrendezett. Mikor megtudtam, rettentő dühös lettem Camre. Nem, hogy megkérdezte volna, mint minden átlagos ember tette volna, nem. Ő saját maga tett arról, hogy mikor visszatérek kiakadjak mint az aranyóra. Élvezte, hogy bosszanthatott. Én mint a világ legszerencsétlen embere, kiderült hogy nem csak biológia a közös felvett tantárgyunk. Majdnem az egész felvett tantárgyaim az övén is szerepelnek. Ennél bosszantóbb sráchoz még nem volt szerencsém. Azóta nem beszéltünk amióta a kórházban veszekedtünk. Mondtam neki menjen és élje az életét. Megfogadta, azt tette. Miért is lepődöm meg? Szombat van, este kilenc óra. Én pedig itthon vagyok a panellakásomba, egyedül, chipszet rágcsálva. Laptopomat felnyitottam, majd bejelentkeztem e-mailre. Furcsa hangokat hallottam a bejárati ajtó túlsó feléről, a folyosóról. Laptomat letettem a dohányzó asztalomra, felvettem, az unikornisos szőrmés papucsomat, és a bejárati ajtóhoz csoszogtam. Lenyomtam a kilincset, és kidugtam a fejemet a folyosóra. Mivel nem láttam így sokat, kimentem az ajtóm elé. Hangos zajt hallottam a folyosó túlvégéről. Dübörgő zene és sikítások. Házi buli. Szememet forgattam. Kézfejemet a kilincsre tettem, már éppen mentem volna vissza amikor a folyosó végén kinyílt az ajtó, így a dübörgő zene hangosabb lett. Ekkor mozgást észleltem. Egy srác jött ki, helyesbítek inkább futott egy...tengeri malaccal?! Felvontam kiszedett szemöldökömet. A tekintetem vissza tévedt a folyosó végén lévő ajtóra. Abban a pillanatban másik srác lépett ki rajta. Ereimben megfagyott a vér, lábam földbe gyökerezett. Szívem maximum sebességre kapcsolt, dübörgött a bordáim között. Feketés barnás tincsek lógtak a srác homlokára. Fekete szempillák alól megláttam szikrázóan szép smaragd zöld szempárt, és már akkor tudtam kiről van szó amint megpillantottam. Cameron Black. Feszülős póló csak úgy feszült izmos felsőtestén. Észrevett. Meglepődött pillantást küldött felém. Felvontam a szemöldököm. Haverja után eredt.
- Matt, ha nem adod vissza Raffyt, kinyírlak! - futva érte utol Mattet, és kivette haverja kezéből a tengeri malacot. Szakadtak a röhögéstől, fogták a hasukat, és a földön fetrengtek. Szegény Raffyt sajnáltam.  Na jó, nekem erre nincsen időm. De arra kíváncsi lettem volna, mit keres itt Cam, az én lépcsőházamban?! Már éppen léptem be a küszöbömön, mikor hátulról egy kéz fogta meg felső karomat. Megpördültem. Cam állt velem szemben.
Nagy szemekkel néztem őt.
-Mit keresel itt? - kérdezte.
Meglepődten  néztem rá.
- Itt lakom Cam. -mondtam unottan.
- Ez vicces. Hát akkor ezek szerint akkor szomszédok vagyunk. Most vettem meg a lakásomat itt. Ami a folyosó végén található. Ha unatkozol nyugodtan átjöhetsz - mondta és jóképűen kacsintott. HOGY MI VAN?? Ezt ugye rosszul hallottam?! Ez nem lehet! NEM! Már itt sem lesz nyugtom? Olyan nincs , hogy ezzel seggfejjel lakjak együtt egy házban!! De sajnos igaz. Amíg én lábadoztam tényleg eladó volt az egyik panel, dehogy pont Camnek kellett megvennie, hihetetlen. Biztos "véletlen" egybeesés. Lehetetlen. Cameron Black lett a szomszédom. Hát nem hihetetlen? Nagyon is az.