Szívörvény

4. fejezet

„Táncolt, egyre táncolt..."

– Talán tudnánk repülni,

ha nem félnénk, hogy zuhanunk.

Talán örökké élnénk,

ha nem félnénk, hogy meghalunk.

Jázmin elbűvölve hallgatja a színpadon éneklő lányt. A selymesen sötét hang mindenkit rabul ejt, a tömeg mintha mozdulatlanná dermedne. A zene halk és sejtelmes, akár a nyár megfáradt illataival telt levegő. Varázslatos, tünékeny hangulata van a színpad halvány fényeinek és a sötétségbe ájuló hangoknak.

Jázmin a munkatársaival elég távol áll ahhoz, hogy a lány vonásait már ne tudja tisztán kivenni, de mintha csukott szemmel ülne a Koponyák énekese által behozott bárszéken. (Jázmin gyakorlatilag az együttes összes számát kívülről fújja, bár nem saját elhatározásából, hanem két teljesen lökött és elvont kollégájának köszönhetően, akik unásig képesek akár egyetlen számot is újra és újra lejátszani, ha egyszer rákattannak. Jázmin alig fél órája óvatlanul megemlítette, hogy Krisz édesapja a szomszédjukban lakik, azóta nem győznek neki könyörögni, hogy kérjen autogramot Krisztől. Jázmin attól tart, addig nem fogják békén hagyni, míg nem hoz nekik egy-egy névre szóló aláírást, pedig semmi kedve beállítani a szomszédba ezzel a kéréssel – igazából semmilyen indokkal nem áll szándékában beállítani a szomszédba, főleg addig nem, amíg Ádám is ott tartózkodik.)

– Talán álmodnánk még,

ha nem félnénk, hogy ébredünk,

talán remélnénk is,

ha nem félnénk, hogy veszthetünk.

Jázmin érintést érez a vállán, és még meg se fordul, de már tudja, ki áll mögötte. Az érintéstől borzongás fut végig a hátán, ugyanaz a remegős, ijesztő borzongás, ami mindannyiszor, amikor Ádám megérinti.

Nem akar megfordulni, nem akar szembenézni a férfival. Miért nem értett abból, hogy elutasítóan nézett rá? Miért keresi még mindig a társaságát, mikor legutóbb szó szerint elrohant előle? Miért olyan nehéz felfognia, hogy nem akar tőle semmit? Lehet, hogy az elérhetetlenség látszata vonzza – az embert mindig vonzza az, ami elérhetetlen. Vagy ki tudja, az is lehet, hogy ez a pasi kihívás-függő, és benne nem lát mást, csak kihívást. Jázminban megfordul a korábban elvetett ötlet, hogy talán le kellene feküdnie vele, de most sem érzi úgy, hogy ez kifejezetten jó ötlet lenne.

A férfi keze még mindig a vállán nyugszik. Másodperek fulladnak bele a mozdulatlanságba. Jázmin a színpadra függeszti a tekintetét, de a zenét és a szöveget már nem fogja fel. A világa mintha az a pont lenne most, ahol a férfi bőre az övéhez ér. Miért is vett fel ujjatlan felsőt? Nem akarja érezni a férfi bőrét, a kezéből áradó forróságot, egyszerűen nem akarja érezni őt. El kell küldenie, képes rá. Most nem hagyja, hogy összezavarja, nem hagyja, hogy érthetetlen érzések legyenek rajta úrrá. Meg tudja tenni.

Jázmin saját maga számára is kínzó lassúsággal fordul meg. Most, hogy magas sarkú szandál van rajta, majdnem egyforma magasak. Nem kell felemelnie a fejét ahhoz, hogy a férfi szemébe nézhessen. Ádám tekintete somolygós, olyan kedvességgel néz rá, amit Jázmin a legkevésbé sem ért, de a teste reagál rá. A szíve gyorsabban dobog, és a levegő mintha sehogy sem lenne elég.

Ádám könnyedén megfogja Jázmin kezét, és szelíden a nyaka köré húzza a karját, aztán pedig átöleli a derekát. Jázmin úgy érzi, mintha az egész teste remegne, pedig valójában merev és feszült.